Elhagyott lépcsők
Kavicsok helyett ez marad.
Emlékeket dobálni partról
messzire, ismeretlen kertekben
figyelni meztelenséget.
Nem fáznak ők sem,
melegíti őket az élet.
A fák alatt elmúlik
lassan a dal, a víz,
akár a nevetés, elfolyik.
Valakinek csak ez marad.
Peremvidéken ülni,
ehagyott lépcsőről figyelni
induló, érkező vonatokat.
A néni, akinek a bugyijából pókok másztak elő
Csak ült valami parkban,
valami városszélen ült.
Lógott lefele a lába
a város széléről az a
hír járta, hogy ott vannak
csak igazán jó padok éjjel.
(Meg Ausztráliában, ahol
az őslakóknak egyetlen
szavuk van a Napra,
a tűzre, a nőre, s egyéb
veszedelmes dolgokra.)
Csak ült valami parkban.
Köréje gyűltek az árnyak,
köréje gyűltek a gondok,
a buta galambfejűek,
s ő szórta a morzsát,
szórta közéjük. Nekik.
Ő nem evett. Ha mégis,
harisnyából gyúrt
gombócot magának, lábára
helyette lámpafényt húzott.
Ha szomjas volt, hát
meglékelte a Holdat,
átcsorgatta a testén.
Hajnalban eggyé váltak a gondok,
ő rágyújtott, kannásbort vett,
a férfiakra kacagott, akik felé
az öklét rázta, ha elborzadtak.
Kortyolt, tüzet kért. Kezével mutatta,
hogy mint egy újságpapírt,
ha a keze közé kerülne,
a világot úgy gyűrné össze.
Földi nap
Ha egy reggel józanság,
kiegyenesedik a fasor.
A földnek szaga van,
sötétszagú, akár a hiány.
Színe van, kölcsön az égtől,
mielőtt az leszakadna belénk.
Keskeny papírra rajzoltak minket.
Arcunk festékfolt. Szétfolyik.
Ha a föld fényét kiszívtuk,
este lesz megint.
Sámson
Ránk olvad ismét egy pesti délután.
Én kérdezem: tovább? Arcod előttem
hallgatás, titok, régi könyveké.
És folytatom. Tükröt hozok,
lepedőt csavarok köréd.
Mikor rám nézel,
egymáshoz érünk egészen.
Kezemet figyeled, én leintlek-
nem szabad mozogni ilyenkor.
Csak szépen, itt. Ne szóljunk.
Hajad, vizesen hollófekete,
titokban ujjam köré csavarom
gyűrűnek, mielőtt vége lesz.
Alattunk régi újságok gyűjtik
a rájuk hulló fényt. Szalag-
címeken állok, hajadba túrok, szédít
a siker, az érintés, s hogy
még mindig itt vagy, a konyha kövén,
tűröd az ollót, engem,
szemedben csak néha fájdalom,
minden lehullott hajtincsed enyém.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
iTom 2008.08.01. 11:45:13
A néni, akinek... az az egyik legjobb, amit olvastam Tőled - jól áll Neked a szociográfia (koreais-kutyás versre gondolok még).
Rég láttalak, kár. Szeretnélek még a nyáron.
barátsággal
it
Szilvi 2008.08.05. 13:08:56
Ausztrál őslakóknak egy szavuk van a Napra,... erre én is emlékszem előadásról :-)
Amúgy hogy vagy? Mikor jössz haza?
Üdv itthonról!
Sz
Keszthelyi Balázs 2008.08.05. 19:51:12
"A néni akinek a bugyijából pókok másztak elő" viszont valóban az egyik legjobbad, főleg, hogy hülye ausztrálok... Azt viszont nem tudom, hogy hány szó elég a nőre. Soknak sok.
Zsu 2008.09.11. 13:03:32
Tényleg klassz a A néni, akinek...., de nekem a Sámson is nagyon tetszett. Leginkább az jut róla eszembe, hogy kedves. Az a legjobb benne, hogy nem émelyítő. Tetszik.
Utolsó kommentek