Anna felkel, megdörzsöli a szemét, ugyanazt látja, amit álmában. Még egyszer felkel, kiragad valamit, és megírja ezt a verset. Ezt a verset, amibe bele tudnék őrülni. Mondtam neki, hogy maradt benne egy kis nyelvi kócosság, és hogy nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e. Nem mondtam neki, hogy a saját biztonsága érdekében jobb szeretném, ha virágokról, mézről, napsütésről értekezne, és már a vers címéből is lehetne látni, hogy mosolygott, miközben megírta. Közben tudom, hogy ez nem a Távol-Kelet, de nem is New York, ahol az érdes rosszkedv sikk, ez az a hely, ahol a morcosság/elégedetlenség és a lassú eszmélés arra, hogy tehetetlenek vagyunk, magától értetődő. Ez a vers tehát onnan jön, ahol mindannyian élünk, valahonnan az elrontott hétvégék és a túl hamar érkező hétfők közötti kellemetlen zsibbadásból...

Amondó vagyok, hogy olvassátok el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.