Elhagyott lépcsők

Kavicsok helyett ez marad.

Emlékeket dobálni partról

messzire, ismeretlen kertekben

figyelni meztelenséget.

Nem fáznak ők sem,

melegíti őket az élet.

A fák alatt elmúlik

lassan a dal, a víz,

akár a nevetés, elfolyik.

Valakinek csak ez marad.

Peremvidéken ülni,

ehagyott lépcsőről figyelni

induló, érkező vonatokat.

 

 

A néni, akinek a bugyijából pókok másztak elő

 

Csak ült valami parkban,

valami városszélen ült.

Lógott lefele a lába

a város széléről az a

hír járta, hogy ott vannak

csak igazán jó padok éjjel.

(Meg Ausztráliában, ahol

az őslakóknak egyetlen

szavuk van a Napra,

a tűzre, a nőre, s egyéb

veszedelmes dolgokra.)

Csak ült valami parkban.

Köréje gyűltek az árnyak,

köréje gyűltek a gondok,

a buta galambfejűek,

s ő szórta a morzsát,

szórta közéjük. Nekik.

Ő nem evett. Ha mégis,

harisnyából gyúrt

gombócot magának, lábára

helyette lámpafényt húzott.

Ha szomjas volt, hát

meglékelte a Holdat,

átcsorgatta a testén.

 

Hajnalban eggyé váltak a gondok,

ő rágyújtott, kannásbort vett,

a férfiakra kacagott, akik felé

az öklét rázta, ha elborzadtak.

Kortyolt, tüzet kért. Kezével mutatta,

hogy mint egy újságpapírt,

ha a keze közé kerülne,

a világot úgy gyűrné össze.

 

Földi nap

 

Ha egy reggel józanság,

kiegyenesedik a fasor.

A földnek szaga van,

sötétszagú, akár a hiány.

Színe van, kölcsön az égtől,

mielőtt az leszakadna belénk.

 

Keskeny papírra rajzoltak minket.

Arcunk festékfolt. Szétfolyik.

Ha a föld fényét kiszívtuk,

este lesz megint.

 

Sámson

 

Ránk olvad ismét egy pesti délután.

Én kérdezem: tovább? Arcod előttem

hallgatás, titok, régi könyveké.

És folytatom. Tükröt hozok,

lepedőt csavarok köréd.

Mikor rám nézel,

egymáshoz érünk egészen.

Kezemet figyeled, én leintlek-

nem szabad mozogni ilyenkor.

Csak szépen, itt. Ne szóljunk.

Hajad, vizesen hollófekete,

titokban ujjam köré csavarom

gyűrűnek, mielőtt vége lesz.

Alattunk régi újságok gyűjtik

a rájuk hulló fényt. Szalag-

címeken állok, hajadba túrok, szédít

a siker, az érintés, s hogy

még mindig itt vagy, a konyha kövén,

tűröd az ollót, engem,

szemedben csak néha fájdalom,

minden lehullott hajtincsed enyém.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.