Most fekete hullámok mossák

a csésze falát, és duzzogsz,

te viharkavaró isten, mert nem

szeretlek többé. Kihullott kezemből

az alma, szétloccsant a köveken,

ott folyik el most, valami nagy rossz,

csordogál, elpárolog, nincsen.

A föld. Alatta csönd van, nem

hallatszik a kanál koppanása,

ahogy az ijedtség kihúzta

ujjaid közül. Felszínén egyre

gyűlnek a tárgyak, gyűlnek

lábad elé a hangok, régi keringők.

Meztelenre vetkőztet az emlékezés

ahogy itt állsz, félig még látlak,

aztán már ez sem létezik.

a fényképen: Lutoskin Anna

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.