ezek tényleg régi versek,(olyanok is, nemkatásak, vagy régikatásak) ha a kedves látogató újakat akar, görgessen lejjebb, és lejjebb, és lejjebb. Akad ott próza róza is.

 

Naptárból 

 

egyes ablakokban én látszom,

másokban te

de nincs olyan, hogy

befagyott pocsolya

reggel, tükörbenézés.

 

A tömeget kutatni

meguntam

a találkozásokat

sem megszervezni

- elkerülni akarom

 

héjából kifordult dió:

sanzonhangulat

 

Mossuk szüntelen

 

 

                                   J.L.-nek tisztelettel

 

Akár a megmásíthatatlan mondatok

márványtáblák időtlenségében

ahogy a kezünk összeizzad

és megnyúlunk egymásban

mint könyéknél pulóvered szokott,

most nem szabad kérdezni semmit.

 

Nem tudom elmagyarázni ugyanis,

hogy van csók

klasszikus értelemben vett

szerelem nélkül

és hogy van még

rengeteg fajta szerelem

 

Akár a mondatok házak falán.

Olyannak látom, mint egy tiszta vásznat:

egymás partjain állunk, egymásba mossuk szüntelen.

 

2007-2008

 

Alku

Szétpattant a tűzkör

még kicsi vagyok benne

testvéreim is, akárha kráterből

másznak elő

 

Ha még mozogtok,

csillagok, ne hozzatok

többet ne hozzatok ide

tűzből se vízből

 

soha többé nem álmodom

inkább.

 

 

Zivatar

Én az embereket

egyenként szeretem

megtalálni magamnak

olyankor egy dörrenéssel

kiszakadnak a felhők

 

És kipakolom a kincseket

mint tengerparton portékáját

a feketeárus

kiönt minket a délután

 

Most mezítláb a Moszkva téren

Szeretem nézni az időt

És elképzelni az embereket alatta

 

Talán ilyenkor mosom ki magam

belőletek

 

 

 

Ott vannak

 

Ahogy állok és visszagondolok,

egyetlen pillantásra fűzöm fel magam.

Az egész nap összegezhető, és fáj kicsit

hogy Anna mellett ülsz és nem velem

de álmokat és délutánt kívánsz,

törölve ezzel mindenünk, mi volt.

Cserébe nem gondolok a hídra,

amin megint nélküled nem sétálok át.

Hogy te voltál-e az, már nem tudom.

 

És mindenhol ott vannak a háttérben

az édesanyák: hajat vágnak néha és

valóságos vagy álomfüggönyök mögül

költögetnek reggel, ha menni kell-

 

A pillantás, mely megszakad,

mert Anna bal füledbe szól

gyöngysorrá fűzi még

a szétzilált napot

 

mert buszra száll és jön velem

és vált a lámpa, ott figyel

a pillantás nem enged el

 

a János-hegynél elhagyom.

Csak Anna fáj. Csak ő nagyon.

 

Variációk egy kulcszörgésre

 

I.

halk körtáncot jár a szoba

érzi talán, hogy tavaszodik

a falon narancs napfény-rácsok

alkony

 

a konyhában valcert csöpög a csap

 

a bútorok néha megreccsennek

    náluk ez mosolygást jelent

 

cukrot teszek a teámba és utánzom

feloldódom én is a délutánban

 

így ülök itt, és gondolatokkal játszom

addig, amíg

csörren a kulcs a kezében

 

 

II.

nem bűz, de szag.

a szavaidé.

hiába mész előle a kocsmába

mert nem szellőztetek

 

most nem

 

kávét főzök és hagyom,

hogy meghaljon benne a cukor

hagyom meghalni magunkat is

 

a bútorok néha megreccsenek

            haragosak talán

 

vidéki valcer a kulcsod a zárban

se dallam se ritmus

se te

 

Szeretet

Elhallgatom apa elől

az üres tejesdoboz titkát.

Hogy anya szokta üresen

visszatenni a hűtőbe,

és nem én.

 

Szállodában

Most a napfény mentén indulok

Csupa fehér mező

Sakktáblán játszunk részegen.

Táska, fotel, ruhák.

Kicsit azt szeretném,

Hogy gyújts rá utána –

 

De te nem dohányzol.

 

Ruhák, fotel, táska.

A kulcsot az ágyra dobom,

És egy mozdulattal

Feketére festem a sakktáblát.

 

Európa háromszor

„Engem anyám megátkozott

engem anyám megátkozott

mikor a világra hozott

hogy a lábam meg ne álljon

meg ne álljon

mindig egen-földön járjon”

 

 

Stockholm

 

Valami különös történt az arcommal itt

mintha egyszerűen csak nem lenne

valahogy úgy, mint a járdaszigetek

a forgalmas utakon- vannak és mégsem.

A nagy hajók álmodni indulnak csak el

ők már tudják, hogy azt itt nem lehet

talán figyelmeztette őket is egy álom-

csendőrbiztos, mint engem múltkor

„kérem ez közterület”

A nagy hajók tehát itthagynak reggelente

És olyankor délig egyedül járom a várost

Egyszer meghívtam fagyira egy szőke senkit

már azt hittem, ő is azt mondja rá:

„kérem, a közterület” – de éhes volt,

és talán magányos is. Megfeledkezett magáról,

és egy pillanatra még az arcát is látni véltem

de ne kérdezze senki, hogy milyen volt

Azt hiszem, a tejföl jutott akkor eszembe

És az, hogy mennyire várom vissza a hajókat

 

Brüsszel

 

Hűséges szürke angyal a külvárosoké

egy percre sem veszi le rólunk kezét

Salgótarján, Kelenföld, Charleroi

Itthon vagyok, Brüsszel, ölelj át

A síneken túl halott fémdoboz,

Rajta borzasztó csúf kertitörpe

ontja fénytelen bölcsességeit

A kacér belváros rámköszön

cirkusz ez, semmi más

népek cirkusza

 

Ravenna

 

Megcsap az ősök szaga, és a tengeré

pedig messze van, tudom.

Óriáskerékből nézem az eget és

reménykedem, hogy visszanéz

carne, mondta reggel egy kisfiú

carne, mondta, és egy tányérral elszaladt

- éhes volt ez is           

nekem meg úgysem kell a sonka,

tömény álmokkal lakat jól az éj.

Estére megébred a város,

egy kis piazzán meccset néz a nép

a sikátorok felett szárítókötél,

alatta kóbor macskák kóbor árnyai.

Négy napja élek itt, négy hónapja tán

nem mosakszom –

elteszek belőled emlékbe

minden kis apró részletet

ősi lelkek ősi városa

 

 

Juliska sír

 

            Mohay Benedeknek, aki Jancsi.

Azt írtam nemrég:

a mindenséget bejárnám.

Hát módosítom –este van

én nem megyek tovább.

 

Erdőt ültettünk magunk köré

és most ránk sötétedett-

és fázom is, mert hangod

nem melegít már.

 

Ha most kívánhatnék,

ahogy a mesékben szokás

azt mondanám: bár lennél kabát.

Az hasznosabb.

 

 

Ősz, füst

ősz   füst    ősz

ősz ősz füst ősz

madárhallgatás

köztünk is minden

megszakad

akár a parki pad

ha kész a délután

mondanám, homály

és egyikünk feláll

és visszanéz-

ősz     füst    ősz

ősz              ősz

köztünk is mint

már annyiszor

a majdnem-szikra

táncol el, ha vissza-

nézel, ott figyel

álmomban ősz füst

ősz. és égnek, égnek

az erdők: bennem-

benned más se marad

csak     ősz,   füst.

 

Az utolsó kortyot

Elfogyasztott kávékról, emberekről

őszről, sírásról, ezekről nem.

Jó lenne valami álmot látni –

megformálhatatlan, kiszáradt

agyagtömbről, vagy titkos,

kérdőjel alakú fákról

sosem hallott nyelvről fordítani olyat,

Aminek talán semmi haszna nincs

meginni valamit úgy, hogy először

az utolsó kortyot inni meg

háttal utazni mozgólépcsőn, metrón

újra elvakarni egy begyógyult sebet –

Jó volna most már tényleg álmot látni

Igazit. Most. Míg fel nem ébredek.

 

Másfajta

Most kicsit másfajta füstről.

Ki hitte volna, hogy nem mind áll közénk.

Ez ma este volt, és fizetéskor

Európában éreztem magam hirtelen.

 

A páran-összedobtuk-pénz miatt.

Előttünk kocsmaasztal, ázott pinceszag.

A pénz nem kevesebb, de több, a pultos elviszi.

Szellőztetni jó lesz- álmaim penészes paplanok

 

Nem territóriumot jelöl, mint egyébkor,

Össze sem köt, de itt van, jó nekünk,

Könnyebbé teszi, felejthetővé majdnem

Tollaktól megfosztott szárnyainkat.

 

 

Jánosnak, ötven év után

Tésztásodó az arc

a karc hangodban

a sörökéhez kezd

hasonlítani,  éjfél

Hold sehol-arcaink

akár a régi képeken

egymás mellett

néznek elfele.

 

 

Fővám tér, balkáni gerlék

Nem egymást néztük. Inkább a teret.

Valahogy jó volt hónod alól

Kémleni ezt a keddi délutánt.

Mert a hónod alá csaptál,

Ezt nem tagadhatod.

Mint egy rongybabát.

 

Beszélni nem sokat – azt is inkább

Csak én.

Te füstben mondtad el.

 

A gerlékről hallgattam csupán.

Ez volt a műhiba.

 

Azt mondtad, süt a nap

(Élénk helyeslés balfelől)

És kezeddel, mint egy nagy varázsló

Végigmutattál a színpadon:

Fővám tér, napsütés…-

 

Balkáni gerlék- gondoltam rögtön én

És titokban nagyon örültem annak,

Hogy te még süket vagy a gondolataimra

 

Balkáni gerlék - micsoda marhaság

 

Egy mozdulattal közlöd tehát

A napsütést meg a teret,

Majd az előttünk totyogó kövér

Csapatra nézel:

-Balkáni gerlék.

Na piff. Így már csak én tudom.

Ha nem vagyok olyan

Sznob barom

Hát egyszerre mondjuk, hogy

Balkáni gerlék

És össze is nézünk talán

 

Érted ugye, ha mostantól utálom

A cirkuszt

A Fővám teret

És a tetves galambjaidat.

2007.április

 

 

Eldobtam a kulcsot

El van siratva ez a fél év is.

A tenyészet (régi magam)

enyészetté lett

goromba - nyájas szavaink nyomán.

Most egyedül vagyok.

Mindenki olyan messze van

de a legmesszebb

  én vagyok magamtól.

 

Pincében járok és a kulcsot elhagyom,

minek is az, ha feljönni félek.

Itt lent jó.

Nincs bűn

csak a patkányok

rágják kínjukban a csöveket.

Azt hiszem, maholnap beállok közéjük.

 

egy gyermek a sírásról, a kutyákról, és az utcavégi néniről

attól félek, hiába várom, hogy megtanulják a szomszédaink

attól félek, végleg beigazolódott, hogy nem tudnak

nem tudnak, hiába adnak neki csontot és hiába bohóckodnak a kertben

soha nem fognak megtanulni kutyául

 

én is épp hogy csak pár szót.

innen lentről, ahol fekszem, egész magasnak tűnik az égbolt -

nekem eszembe jut a Fővárosi Nagycirkusz plafonja és alatta a légtornász

azt gondoltam, hogy ő nem tud a plafonról

azt gondoltam, hogy csillagokat képzel maga fölé

hiába, kicsi voltam még

kutyául még annyira sem tudtam akkor, mint most

a cirkuszban is volt kutyás mutatvány. Nem értettem, de majdnem sírtam rajta

úgy emlékszem, hogy a kutyák is sírtak, de lehet, hogy azért emlékszem így

mert még nagyon kicsi voltam

a légtornász, a bohóc, a kutyák, és mindenki sírt. Amikor ezt elmondtam anyának

megsimogatta az arcom és megmutatta a bohócot. Hogy nevet.

általában nagyon sokat sírt akkor mindenki.                                               

csak én nem tudtam sírni, talán azért nem, mert még nagyon kicsi voltam

irigyeltem a felhőket amikor sírtak és a ködöt és a harmatot is

 

attól félek hiába várom, hogy megtanulják a szomszédaink

ahhoz talán nekik is olyan kicsinek kellene lenniük, mint amilyen én voltam

azt hiszem, nyelveket csak kicsi korban lehet igazán megtanulni

 

de mikor annyira fáj hallani. Amikor a zuhany alatt állok, úgy hallom, mintha a szomszédból

átsírna hozzám az a kutya. A vízen keresztül hallom, olyankor egész emberi. Megijedek.

kicsit olyan hangja van, mint egy síró kisgyereknek.

mint amilyen nekem lett volna, ha tudok sírni akkoriban.

olyankor eszembe jut a néni az utca végéről, aki elásott valamit az erdőbe.

(nekem nem mondták meg, hogy mit.)

ő szokta mondani, hogy hallja a sírást, egyfolytában hallja.

én is hallom. A kutya juttatja eszembe - bárcsak kicsit jobban tudnék kutyául

akkor megmondhatná nekem, hogy miért sír. Megmondhatná azt is

hogy hová ásta azt a valamit a néni az utcavégről –

talán ha kiásnánk, a néninek nem kellene többször hallania a sírást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.