Tessék, ezer éve nem írtam verset, ez most valami megerjedt, kikívánkozó termék. Mint amikor egy elhagyott házban először nyitod meg a csapot. Nem biztos, hogy kész van, és megítélni sem tudom, hogy jó-e.

[Egy elém gurult vadalmára]

Egy elém gurult vadalmára

lépek, de semmi nem történik.

Ő, a szemtelen, megteheti, hogy

nem reagál, noha érzékeli a fizika-

könyvet a kezemben, a rezgéseket,

melyek összekötik a földdel,

a talpammal, a Nappal. Az alma

pimasz, de hatékony gyümölcs.

Ilyen feszes voltam én is egykor,

ilyen keményfejű vagy te:

bármeddig gyötörhetnélek.

Nem érted például a készülődést -

miért kell pontról-pontra haladni,

miért mindig ugyanúgy. A szemceruza

megelőzi a spirált, mielőtt bármi

történhetne, bemutatkozunk egymásnak.

Szerinted a sorrend fölösleges. Szeretnék

zöld lenni még, egyszerűen eléd gurulni.

Ahogy távolodsz, az spirális, mégis

miféle irány ez. Azzal vádolsz, hogy

nem vagyok elég komoly.

Komolynak lenni sok idő, filmekből tanulom, mi az.

Sokszor ülök egyedül a tévé előtt, a sötétben

hallom, ahogy tegnap kinevettél.

Ilyenkor megerősödnek a rezgések a talpam

alatt, érzem, hogy összetartozom a földdel,

a Nappal, a hiányoddal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.