I.

Kék tányéron utazunk, te és én:

miénk a világ egy pillanatra.

Ezüstös a víz, egyre csak ömlik,

ömlik, ellepi teljesen az alagút

déli oldalát. Bent sötét van. Ha

a denevér egyszerűbb lenne, te

az volnál, nem szeretném tudni,

mit vacsorázol. A cápák tulajdon-

képpen a barátaink. A parton

hamarabb öregszenek, ezért a déli

oldalra vezényelem őket, hálásak

érte. Érted nem izgulok, feketeszárnyú.

Feltalálod magad, engem felkapsz,

leejtesz, már északon is csupa víz minden.

Nézd, kilenc kölyökmacska kér

bebocsátást a sötétbe. Nézd, beengedem

őket, nincs lelkifurdalásom, fölösleges.

Ez a foltos itt akár a miénk is lehetne.

Felülről nevetsz rám, mint mindig,

de már nem nagyon hallom a víztől.

Bennem is víz van, kék tányéron

utazunk, az alagút nem biztonságos többé.

Valaki telefonál. Ki az? A világ. Mit akar?

Behajtani a tartozásunkat.

II.

Kék a szád, kedvesem, fázol? Hozzak

friss vért neked? Most buborékok között

járunk, sárga a fény a vízen, esteledik.

A kocsit is elhoztam, csöppet már benőtte

a hínár, de azért itt van, mert a miénk.

Tudod, egyre több bennem a víz, már

legalább derékig ér bennem, ugye nem

küldenek le a tányérról emiatt? Most

látom, elfeketült a szemed: bánt valami?

Két titkom van, az egyiket elmondhatom:

a hínáros mögött apró vulkánra akadtam.

Beledobtam a macskákat mind.

Valami úszkál bennem, néha repülni akar.

Az összetartozás az; nem kell ultra-

hangra mennünk ahhoz, hogy kiderítsük,

mi az.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.