-         Ez a bögre nem anyádé, ugye?

-         Nem.

-         Nem is Erzsié.

-         Nem. Csak egy bögre.

-         Jó.

A Margit-hídon álltunk, szégyelltem, hogy tetszik a sziget felőli része, szégyelltem kócosságomat, ahogyan neki ugyanaz jól állt és nekem förtelmesen. Áthajoltunk a korláton és az örvényeket néztük egymásban. Valami oszló állattetemet sodort az áradó Duna. Azt mesélte éppen, hogy valamelyik nap filmet forgattak a szigeten, egy spanyol-brazil-magyar ko-produkciót, az lesz a címe, hogy Budapest, és hogy egész nap fel-alá sétáltattak egy Lenin-szobortól terhes hajót a vízen, közvetlenül a sziget mellett, és hogy ő beszélt a rendezővel, odaadta neki a kéziratát. A felénél meguntam az örvényeket és másfelé akartam nézni, anyádnak, anyádnak mesélj ilyeneket, tessék, kérdezte, csak azt kérdeztem, hogy anyahajó volt-e, amin a Lenin szobrot fel-alá sétáltatták, nem tudom, mondja, és mintha bosszús lenne, hogy engem az egészből csak ez érdekel, kortyol, hallgat.

            A bögrének szép hangja volt, ahogy a délután megpendült a hirtelen történő szilánkokon, az jutott eszembe, bár ne is találkoztunk volna, talán ha egész életemben elkerülöm a metrót és a Ráday utcát, talán ha egész életemben villamossal járok…

            Vett nekem egy sört és gondolom, úgy érezte, hogy akkor most az előző három hónapi sunyisága ki van egyenlítve, tessék, egálban vagyunk, mit akarsz még, idd a söröd, sétáljunk a szigeten, naplemente. Belefogtam alázattalan klisé-köreim egyikébe, és az önundort figyeltem, ahogy növekszik. Nyomasztott a kimondott szavak pontatlansága, mintha egy másik személy lennék, gyorsan megnéztem, mennyi sört hagytam magamnak.

            A konyhában voltunk, amikor elmesélte, hogyan csalt meg múlt hét pénteken. Nem is így mondta, hanem így: „elcsábult”.

Ha egész életemben elkerülöm a metrót, most nyolc évvel lennék fiatalabb, de nyolc évvel egészségesebb is lennék. Volt egy táncművész barátom egyszer, meg akartam kérdezni tőle, hogy vajon a táncban számít-e, hogy az ember bal, vagy jobbkezes, de nem tudtam megkérdezni tőle, mert lesodorta őt egy kamion a hídról, miközben biciklizett, Szegeden volt éppen, és nem kellett volna megfulladnia, de a kabátja beleakadt a kormányba. Én mindenkinek azt mondom, hogy a Dunába fulladt, mert én, ha valamibe, hát a Dunába.

            Ahogy a parlamentet néztem a hídról, hirtelen nagyon erősen tudtam, hogy utálom, oldalt néztem rá, és nem csodálkoztam volna azon sem, ha éppen kimondja azt, amire gondolok, és tudom, hogy legfeljebb csak pofon vágtam volna, mit képzelsz, turkálni mások gondolataiban, mi?

Néztem a szilánkokat a folyosón, (körfolyosó volt, régi, csodálkozó nénikkel, muskátlival) és tudtam, hogy vissza kell mennem a kabátomért. Az ajtóban állt, nézett. Én az eget. Kivel, kérdezem, kivel. A Rozival. Jó, mondom. Az más, ha elmondja. Én még egyet sem mondtam el neki. Ha elmondja, szeretni kell és megbocsátani kell, a szilánkokat nézem és őt képzelem a helyébe, így törlek össze téged is, ha még egyszer levetkőzöl előttem. Meg akarom harapni. Nem úgy, ahogy szoktam. Megbolondultál, kérdezi.

Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy levágom szegény Ádám farkát. Mint egy fát, vagy virágot inkább. Nem is tiltakozott, a kezemben Fiskars olló, előttem kis kötény, Ádám az egyetemi csoporttársam volt, és sokkal okosabb nálam, ő is érezte, hogy ezt most megérdemli, mintha még örült is volna annak, hogy általam történik ez meg vele. Könnyebb lett volna, ha legalább leitatom előtte, nem vérzett.

Leültünk a rakpartra, nézd a madarakat, jó. Nem adtam hangot gyönyörködésemnek, észrevette mégis, paródia, mondja, művárosiasság, mit tudsz te erről, Budakeszin laksz, ez az én szigetem, a miénk, budapestieké, sört kortyol, uraskodik, kavicsot dob a vízbe.

Sós íze van a bőrének, félelemszaga, fémes, idegen. Rozi. A piros kabátos. Láttam is őket együtt a Kálvin téren, tanítványom, mondja és elengedi Rozi kezét, a lány pimaszul bemutatkozik, csillám van a hajában, közönséges, egészséges, jó neki. Hetekkel később nem tudja, ki az a Rozi, nekem kell emlékeztetnem a piros kabátra, a szőkeségére, ja, mondja, a festő-szakos az iskolából? Ugyan hagyjál már, válaszolja további faggatásomra, a téren galambok gyűlnek a korlátokra, minden eltelik.

A rakparton csönd van és hideg, forralt bor jobban ízlene. Sótlan a délután, avarszagú, téli. Tavaszodik, mondja, ráéreztél, mondom erre én, nem veszi észre.

 Szemben valami betonszörny épül a Rózsadombon, Leninhelyettes néznivaló. Fölötte két daru, egyik alacsonyabban, pont befognak egy parányi eget, égrészlet, nézd csak, miért is értené. Mozivászon, mondja majd sokkal később, hát eddig tartott neki, mire egyáltalán.

 A szigetről kifelé már örültem, hogy kócos vagyok, és annak is, hogy egy szembefutó fiú rám mosolygott és köszönt, pedig nem is ismertem. Ki volt ez, á, senki, jól van akkor. És ha valaki lett volna?!

Csak nagyon lassan mert a pólóm alá nyúlni, asszonyka, te, csitított, még pofonra lendült a kezem, megállt félúton, hol van a lapát, a nénik a negyediken visszaültek a szobáikba, a muskátlik elfordultak, megalkonyodott.

A két daru között egyszer csak sötét lett, te, mondom, elfogyott a söröm, a vízre sárga csíkok nőttek, a derekam köré fagyos öv tekeredett, hideg. Kisétáltunk, kéne egy üveg bor, valami, te, mondom, menjünk villamossal, elfáradt a lábam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.