„Záróra, uraim.”

 

 

Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, mintha valami zenét hallanának. Szétpattannak a gesztenyefák alatt. „Úgysem tudsz meginni”- ezt mondják. Már megint a mulandóság. Ahogy a sört figyelem, tudom, mennyire jelenvaló. Valami visszapattan az égről, a gesztenyefákról, láthatatlan köd, vacogni kezdek.

Most emberekről. Hogy hányféle van, nem tudom. De vannak az ezüstarcúak. Szabályos csíkokban folynak könnyeik. Van boruk, régi jó konyhájuk, nyájuk, hegységük rengeteg. Kicsit tükrök ők. Kicsit csak.

Ma kidobtak a múzeumból, pedig még a felénél sem jártam. A legfontosabbat, a Blaue Reitert nem is láthattam, ruhatár, mondják, erre akar ön menni. „Sie wollen zum Ausgang.”

Egy házaspárt ültettek az asztalomhoz. A nő sokkal nagyobb, letűnt korok dinoszauruszai jutnak eszembe. Mégsem kell egyedül étkeznem hát. Időközben megtudom, hogy egyikük sem a szakmájában dolgozik. Hűvös lesz, én nem akarok beszélgetni, a pincér lassan jön csak, lassabban, mint az évek.

Délután a Königsplatzon jártam, először azt hittem, valami díszlet. Aztán belelkesedtem. Ez majdnem Párizs. Nap Úr kegyes volt megjelenni ma, ám látogatását arra az időre korlátozta, amíg hazarohantam átöltözni. Zuhogni kezdett. Adieu, Mr. Sun!

A pincért arra kértem, ajánljon valamit. Ebből megtudta, hogy magyar vagyok, ám bölcsen hallgatott. Hagyta, hadd dadogjak, hadd kérdezzem végig az étlapot, ez mi, ez mekkora, ezt lehet-e ropogósra sütni. Tegnap tüsszentettem a vonaton, rögtön hárman kívántak jobbulást, egy néni megkérdezte, csak nem megfáztam, bizony, vigyázni kell, a tó vize esténként hideg, kéne építeni egy szaunát a partra, mint a finneknél, kuncog. Barátságos. A másik négyesből huncutan hunyorog rám egy térdnadrágos bácsi, lobogtatja a zsebkendőjét, majd, hogy nem kérem, az ingzsebébe tűzi, dísznek.

Végül bajor specialitást rendelek. Egy liter sör jár hozzá. Mindenki nevet körülöttem, még a buborékok is. Az étterem mellett egy tengerpartnak öltöztetett bárhelyiség várja a vendégeket, kicsit oázis, kicsit lebuj, végül mégiscsak egyszerű turisztikai fogás.

A házaspár az állatorvosokról beszél, s csak nagy kerülővel lyukadunk ki a fogorvosoknál, majd a reklámszakma jön. Szeretném azt hinni, hogy csak testvérek, annyira megnyugtató lenne, így viszont félek. Valami olyasmit mesélnek kipirult arccal, hogy a repülőn találkoztak. Félrenyelek.

A dinoszaurusz vacsorája hamar elfogy, a férj (?) szolidarít, nem eszi meg a salátáját. Üresen marad az asztalom, csak én küzdök tovább, köröttem mindenki székeket tologat. Egyre finomabbak a falatok, ahogy a kert kiürül. Állítólag az ember tíz másodpercenként körülnéz, ha egyedül eszik. Nagyon leköt a disznósült. Egészen megpöndörödtek fölöttem a gesztenyefa levelei, már nem a nap süt, a pincér többször felém sandít, eszem, eszem, rendíthetetlenül.

Tegnap sírtam a vonaton, elég zsúfoltan voltunk, velem szemben is ült egy férfi, szép, vastag jegygyűrűje volt, barátságos szemei, ahogy ezt még beszálláskor megállapítottam. Mintha odakint láthatóvá vált volna valami láthatatlan, mindenki a tájat, az elsuhanó házakat, teheneket kémlelte, egészen az ablakra tapadtak. Nem voltam hangos, épp csak a vállam rázkódott, visszafojtottam, csak a könnyem folyt, néha, talán tíz másodpercenként, körülnéztem.

Semmi nem árulkodott arról, hogy valóban jelen vagyok, azon is gondolkoztam, vajon tényleg sírok-e, vagy csak képzelem, az emberek átnéztek rajtam. Lehet, hogy tévedek, de a túloldalon a térdnadrágos bácsi ült, de most nem lobogtatott semmit. Ahogy egy helyen megállt a vonat, friss, alpesi levegő áradt szét a kocsiban. Csak ültek a vonatban, megmerevedett arcvonásaik tudtomra adták, mennyire tapintatlan mindaz, amit művelek. Elaludtam. A végállomáson, könnytől maszatosan, bambán tekintek a kalauz arcába.

Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, nem érem utol őket, kicsit félek, hogy nem fogok hazatalálni, homályosan emlékszem csak rá, hogy merre van a metróállomás, a pincér kihozza a számlát, magyarul kér tizenhét negyvenet, huszat adok, honnan valósi, én pesti vagyok, és maga? Zalaegerszeg. De már tizenöt éve itt él, pincérkedik. Zavaros dolgokat mondok a szabadságról és a toleranciáról, nem tudom, említettem-e a vonatot, vagy csak gondoltam rá. Ahogy kifele megyek, elhúz előlem egy széket, vigyázz magadra.

Már hallom az utca zaját, látom a metrómegállót is, nincs messze. Még egyszer visszanézek, a kapu bezárul, megfordítják a táblát. Azt hiszem, meg kell tanulnom gyorsabban enni.