-         Megromlott?

-         Ki kell dobni.

 

Már nem tudom, melyikünk felejtette ott a mikróban a felolvasztott darált húst, talán nem is számít, csak a legyek vannak, csak a hallgatás növekszik. Van két gyerekünk.

Olyan nagy most itt a csend. Van egy képlet. Megtanultuk, hogy kell bevenni a gyógyszert, hogyan lehet észrevétlenül kisurranni a gyerekszoba félhomályából, alszanak, ó, igen, szerencsére. Ilyenkor ott az újság, vannak könyveink, vannak barátaink, van dolgunk. Éjfélkor lámpaoltás.

A sötét nem csöndes, a szomszéd bekapcsolja a mosógépet, a kutyák sírnak odakint. Hirtelen éhes leszek, megkívánom a bolognait, főzni kezdek. Akár az évek, olyan észrevétlenül párásodik be a konyhaablak. Mi is az, amikor az ember éhes. Mostanában kövérebb vagyok.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy nincsen Bibliánk. Megpróbálom összeilleszteni a darabokat, de menthetetlennek tűnik a laptopom: a képernyő majdnem teljesen levált. Valamelyik kicsi nyöszörög. Itt vagy? Itt vagyok, drágám, ne félj. Itt maradsz? Mesélsz?

Rágyújtok. A hús olvad, kiteregetem a ruhákat, elmosogatok, hagymát hámozok. Ez az egyetlen alkalom, amikor megengedem magamnak a gyengeséget. Tegnap a munkahelyéről hívott, kiabálni kezdett, lecsapta.

Tészta lesz. Kérsz? Igen, de répa ne legyen rajta. Egészen piros lesz a kezem a paradicsomtól. Még mindig előttem van a kép, ahogy a nagyobbik a feje fölé tartja a számítógépem.

Mitől vagy fáradt? Egész nap itthon vagy. Ha voltak dallamok, amikről azt kívántuk, ne múljanak el sosem, hiába kívántuk. Kedden esett az eső. A tópartra őszi köd telepedett- elfelejtettük a hegyeket. Szeretnék kihajolni kicsit az ablakon, szeretnék a földre ejteni valamit.

Tulajdonképpen az eső miatt nem engedtem edzésre őket tegnap. Jó lenne átolvasni ezt a részt: „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” – de nem találom sehol. A kicsi sírni kezd, már rajta van a lábszárvédő, a nagyobbik dühöng. Hirtelen mentő ötlete támad: szétszedni mindent.

Lefényképeztem, miközben megszabadította a polcokat a tartalmától. Lefényképeztem a könyveket a szőnyegen. Lefényképeztem az üres fásládát. Elszégyellte magát. Van egy kép, nem ábrázol semmit. Az előszobaszekrény sarka, és a kisasztal látszik rajta félig, egyetlen fekete, árválkodó kábellel. Ekkor tartotta a feje fölé.

Nem ízlik a cigaretta, megint csönd van. Akkor sem beszélünk, amikor hazajön. A kedvéért kihagyom a répát, mégsem eszik a vacsorából, fáradt, elcsaptam a gyomrom, mogorvaság. A gyerekek kiszaladnak hozzá, panaszkodnak, már nem tudom, hogy az edzés miatt-e, vagy más miatt, de nem véd meg.

Átállítottuk az órát, idén ő figyelmeztet engem, ez szokatlan, tegnap azt álmodtam, felfele havazik, a gyerekek hófelhőkben ugráltak, és nézték a magasban eltűnő pelyheket.

Reggelre fehér volt a táj, mindenben megegyeztünk. A húst ki kell dobni, most már tudom, én felejtettem ott. Amíg a kuka felé viszem, félve, hogy még a cél előtt szétesik, eszembe jut egy nyári délután.

                                                                                                          2008. november