Van valami, amivel nem foglalkoztam eleget az elmúlt években. Abból gondolom, hogy valamifajta tompa harag jelentkezik bennem, ha Dél-Finnországra gondolok. Jelentkezik, és bebocsátást nyer. Néha szeretném, ha Helsinki egyetlen labda lenne - milyen jó volna kilyukasztani akkor. (Mert mire jó a labda, ha nem tudok gólt rúgni vele?) Mire jó ez a város?

Reggel egy gyerekműsort hallgattam, hallgattam a sok tájszólást, a négyéves kisfiút Ouluból, a hétéves kislányt valahonnan egészen északról, (már nem emlékszem, honnan) milyen gyönyörű ez a nyelv, milyen jól esik a nyelvemnek, mintha egész nap selymet ennék.

A műsor végén kívánni lehetett. Na nézzük, milyen gyerekdalok mennek manapság Finnországban, közben megkenem a rozskenyeret magamnak, créme bonjour, csak hogy valami nyugat-európai is részt vehessen ebben a napsütéses, reggeli hallgatózásban. Elkezdődik a dal, és nem telik bele sok idő, potyognak a könnyeim. Ezt én is, én is énekeltem! Még most is emlékszem rá, dúdolom én is gyerekkórussal, és sorra eszembe jutnak a játszóterek Ruoholahtiban, eszembe jut anya is.

Na majd a következő. Azt már biztos nem ismerem. Lecserélődött azóta minden. És jön a dal a három kismalacról, ismerem? Persze. Piros kazettáról hallgattuk és bömböltünk a húgommal, amikor elszakadt a szalag.

Remeg a kezemben a kés, vajkrémes lesz az arcom, ahogy a tenyerembe temetem. Hogy felejthettem el ennyi mindent? Hogy felejthettem el, hogy finnül szólaltam meg először. Hova lettek ezek a dalok, mi dolgom nekem ebben az országban, ennyi év után, újra.

Gondolom, labdázhatnék csak úgy, piros szalag az égen a gyerekkor. A fene esne belém, hogy még most is, mindig csak nyerni akarok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.