Sirappa:
Rohan, rohan az idő, csettintése korokat ölel át, mi csak bambán bámulunk és nem értjük. csak félj... (2011.03.08. 02:27)BÚÉK, kedves nagyérdemű
Hobbitlány:
nagyon tetszik. ráadásul pont eltalálja a mostani napok hangulatát. szuperjó, elraktároztam a kedv... (2010.09.19. 20:26)Takard be magad óvatosan
Hobbitlány:
gyakran járok amúgy itt :) csak ritkán kommentelek. csak olvasgatok. meg mentegetek. (2010.08.11. 20:25)Elveszett barát
mátaykata:
hogyne lenne értelmes :)
talán csak akkor lehet jó a vers, és egyáltalán VERS a vers, ha mások i... (2010.05.24. 20:57)Szóvégek, kanál, időjárás
Már nem tudom, melyikünk felejtette ott a mikróban a felolvasztott darált húst, talán nem is számít, csak a legyek vannak, csak a hallgatás növekszik. Van két gyerekünk.
Olyan nagy most itt a csend. Van egy képlet. Megtanultuk, hogy kell bevenni a gyógyszert, hogyan lehet észrevétlenül kisurranni a gyerekszoba félhomályából, alszanak, ó, igen, szerencsére. Ilyenkor ott az újság, vannak könyveink, vannak barátaink, van dolgunk. Éjfélkor lámpaoltás.
A sötét nem csöndes, a szomszéd bekapcsolja a mosógépet, a kutyák sírnak odakint. Hirtelen éhes leszek, megkívánom a bolognait, főzni kezdek. Akár az évek, olyan észrevétlenül párásodik be a konyhaablak. Mi is az, amikor az ember éhes. Mostanában kövérebb vagyok.
Egyszerre csak eszembe jut, hogy nincsen Bibliánk. Megpróbálom összeilleszteni a darabokat, de menthetetlennek tűnik a laptopom: a képernyő majdnem teljesen levált. Valamelyik kicsi nyöszörög. Itt vagy? Itt vagyok, drágám, ne félj. Itt maradsz? Mesélsz?
Rágyújtok. A hús olvad, kiteregetem a ruhákat, elmosogatok, hagymát hámozok. Ez az egyetlen alkalom, amikor megengedem magamnak a gyengeséget. Tegnap a munkahelyéről hívott, kiabálni kezdett, lecsapta.
Tészta lesz. Kérsz? Igen, de répa ne legyen rajta. Egészen piros lesz a kezem a paradicsomtól. Még mindig előttem van a kép, ahogy a nagyobbik a feje fölé tartja a számítógépem.
Mitől vagy fáradt? Egész nap itthon vagy. Ha voltak dallamok, amikről azt kívántuk, ne múljanak el sosem, hiába kívántuk. Kedden esett az eső. A tópartra őszi köd telepedett- elfelejtettük a hegyeket. Szeretnék kihajolni kicsit az ablakon, szeretnék a földre ejteni valamit.
Tulajdonképpen az eső miatt nem engedtem edzésre őket tegnap. Jó lenne átolvasni ezt a részt: „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” – de nem találom sehol. A kicsi sírni kezd, már rajta van a lábszárvédő, a nagyobbik dühöng. Hirtelen mentő ötlete támad: szétszedni mindent.
Lefényképeztem, miközben megszabadította a polcokat a tartalmától. Lefényképeztem a könyveket a szőnyegen. Lefényképeztem az üres fásládát. Elszégyellte magát. Van egy kép, nem ábrázol semmit. Az előszobaszekrény sarka, és a kisasztal látszik rajta félig, egyetlen fekete, árválkodó kábellel. Ekkor tartotta a feje fölé.
Nem ízlik a cigaretta, megint csönd van. Akkor sem beszélünk, amikor hazajön. A kedvéért kihagyom a répát, mégsem eszik a vacsorából, fáradt, elcsaptam a gyomrom, mogorvaság. A gyerekek kiszaladnak hozzá, panaszkodnak, már nem tudom, hogy az edzés miatt-e, vagy más miatt, de nem véd meg.
Átállítottuk az órát, idén ő figyelmeztet engem, ez szokatlan, tegnap azt álmodtam, felfele havazik, a gyerekek hófelhőkben ugráltak, és nézték a magasban eltűnő pelyheket.
Reggelre fehér volt a táj, mindenben megegyeztünk. A húst ki kell dobni, most már tudom, én felejtettem ott. Amíg a kuka felé viszem, félve, hogy még a cél előtt szétesik, eszembe jut egy nyári délután.
Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, mintha valami zenét hallanának. Szétpattannak a gesztenyefák alatt. „Úgysem tudsz meginni”- ezt mondják. Már megint a mulandóság. Ahogy a sört figyelem, tudom, mennyire jelenvaló. Valami visszapattan az égről, a gesztenyefákról, láthatatlan köd, vacogni kezdek.
Most emberekről. Hogy hányféle van, nem tudom. De vannak az ezüstarcúak. Szabályos csíkokban folynak könnyeik. Van boruk, régi jó konyhájuk, nyájuk, hegységük rengeteg. Kicsit tükrök ők. Kicsit csak.
Ma kidobtak a múzeumból, pedig még a felénél sem jártam. A legfontosabbat, a Blaue Reitert nem is láthattam, ruhatár, mondják, erre akar ön menni. „Sie wollen zum Ausgang.”
Egy házaspárt ültettek az asztalomhoz. A nő sokkal nagyobb, letűnt korok dinoszauruszai jutnak eszembe. Mégsem kell egyedül étkeznem hát. Időközben megtudom, hogy egyikük sem a szakmájában dolgozik. Hűvös lesz, én nem akarok beszélgetni, a pincér lassan jön csak, lassabban, mint az évek.
Délután a Königsplatzon jártam, először azt hittem, valami díszlet. Aztán belelkesedtem. Ez majdnem Párizs. Nap Úr kegyes volt megjelenni ma, ám látogatását arra az időre korlátozta, amíg hazarohantam átöltözni. Zuhogni kezdett. Adieu, Mr. Sun!
A pincért arra kértem, ajánljon valamit. Ebből megtudta, hogy magyar vagyok, ám bölcsen hallgatott. Hagyta, hadd dadogjak, hadd kérdezzem végig az étlapot, ez mi, ez mekkora, ezt lehet-e ropogósra sütni. Tegnap tüsszentettem a vonaton, rögtön hárman kívántak jobbulást, egy néni megkérdezte, csak nem megfáztam, bizony, vigyázni kell, a tó vize esténként hideg, kéne építeni egy szaunát a partra, mint a finneknél, kuncog. Barátságos. A másik négyesből huncutan hunyorog rám egy térdnadrágos bácsi, lobogtatja a zsebkendőjét, majd, hogy nem kérem, az ingzsebébe tűzi, dísznek.
Végül bajor specialitást rendelek. Egy liter sör jár hozzá. Mindenki nevet körülöttem, még a buborékok is. Az étterem mellett egy tengerpartnak öltöztetett bárhelyiség várja a vendégeket, kicsit oázis, kicsit lebuj, végül mégiscsak egyszerű turisztikai fogás.
A házaspár az állatorvosokról beszél, s csak nagy kerülővel lyukadunk ki a fogorvosoknál, majd a reklámszakma jön. Szeretném azt hinni, hogy csak testvérek, annyira megnyugtató lenne, így viszont félek. Valami olyasmit mesélnek kipirult arccal, hogy a repülőn találkoztak. Félrenyelek.
A dinoszaurusz vacsorája hamar elfogy, a férj (?) szolidarít, nem eszi meg a salátáját. Üresen marad az asztalom, csak én küzdök tovább, köröttem mindenki székeket tologat. Egyre finomabbak a falatok, ahogy a kert kiürül. Állítólag az ember tíz másodpercenként körülnéz, ha egyedül eszik. Nagyon leköt a disznósült. Egészen megpöndörödtek fölöttem a gesztenyefa levelei, már nem a nap süt, a pincér többször felém sandít, eszem, eszem, rendíthetetlenül.
Tegnap sírtam a vonaton, elég zsúfoltan voltunk, velem szemben is ült egy férfi, szép, vastag jegygyűrűje volt, barátságos szemei, ahogy ezt még beszálláskor megállapítottam. Mintha odakint láthatóvá vált volna valami láthatatlan, mindenki a tájat, az elsuhanó házakat, teheneket kémlelte, egészen az ablakra tapadtak. Nem voltam hangos, épp csak a vállam rázkódott, visszafojtottam, csak a könnyem folyt, néha, talán tíz másodpercenként, körülnéztem.
Semmi nem árulkodott arról, hogy valóban jelen vagyok, azon is gondolkoztam, vajon tényleg sírok-e, vagy csak képzelem, az emberek átnéztek rajtam. Lehet, hogy tévedek, de a túloldalon a térdnadrágos bácsi ült, de most nem lobogtatott semmit. Ahogy egy helyen megállt a vonat, friss, alpesi levegő áradt szét a kocsiban. Csak ültek a vonatban, megmerevedett arcvonásaik tudtomra adták, mennyire tapintatlan mindaz, amit művelek. Elaludtam. A végállomáson, könnytől maszatosan, bambán tekintek a kalauz arcába.
Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, nem érem utol őket, kicsit félek, hogy nem fogok hazatalálni, homályosan emlékszem csak rá, hogy merre van a metróállomás, a pincér kihozza a számlát, magyarul kér tizenhét negyvenet, huszat adok, honnan valósi, én pesti vagyok, és maga? Zalaegerszeg. De már tizenöt éve itt él, pincérkedik. Zavaros dolgokat mondok a szabadságról és a toleranciáról, nem tudom, említettem-e a vonatot, vagy csak gondoltam rá. Ahogy kifele megyek, elhúz előlem egy széket, vigyázz magadra.
Már hallom az utca zaját, látom a metrómegállót is, nincs messze. Még egyszer visszanézek, a kapu bezárul, megfordítják a táblát. Azt hiszem, meg kell tanulnom gyorsabban enni.
Van egy ablak, sosem nézünk ki rajta egyszerre. A lakás nem véd meg senkit. Általában esik, nem beszélünk semmiről. Az esték is egymás után, akár a nappalok. Szaporodnak az üres borosüvegek a lejáróban.
Amikor kész volt, felöltözött, megdicsért. Pókokra gondoltam, és arra, hogy fel kéne porszívóznom végre a matrac alatt is. Akár a rossz gondolatok hosszú, magányos órák után, úgy gyűlik meg a kosz az alkalmazott padlóján, az én padlómon. Nem akarja észrevenni, hogy a matracon kívül egy bútor sincs a szobában. Tiszta leszek úgy is, ha az esőre gondolok.
Ma fagylaltot eszünk, kistányérokat teszek az asztalra, nem törődök a mosatlannal, desszert. Csak az után kérdezi, hogy már szétosztottam: mélytányér nincsen? A gyerekek háromszor kapnak, nekem nem ízlik a falat. Valaki újságot olvas, én mosogatok.
A feleségéről sosem mesél, nem is találkozunk vele. Ha a fiúk lármáznak, kizavarja őket a szobából. Semminek nem lehet jellegzetes illata, amikor főzök, minden ablakot kinyit. Az étel ne legyen se forró, se hideg. Kerüli a gömbformák érintését, látványát.
Az Alpok felől érkezik, és napokra megragad itt a rossz idő. Ilyenkor a legszebb a tópart. Eső előtt kiszaladtam a stégre. A madarak selyemfonálon húzták maguk után a nyarat. Sosem telefonálok haza.
Most több a fény. Tegnap leszaggatta az ablakom elől a vadszőlőt. Keze, akár ruhákat női testről, módszeresen tépte, gyűrte az indákat. Az ablakhoz léptem: meztelenség.
Inkább a túrósat süsd meg, nem kér, nem tart személynek. Visszarakom az almás rétest a mélyhűtőbe, jól esik az arcomnak a hideg, szégyen ellen legjobb a mínusz.
Gyakran megy le a gyerekekkel a tóhoz. Ilyenkor odaülök a zongorához, folyót képzelek, távoli partokat. Szeretnék egy függönyt, esőből is akár.
Vannak érintések. Ezeket kerüli, sokat beszél, tanít, nem tudom, mire. Milyen a világ? Nagyon nehéz hozzányúlni valamihez, ami még nem hűlt ki. Ha mosakodni megyek, kulcsra zárom az ajtót.
Hamarabb kiveszi a rétest. Még nincs kész, dehogy nincs. A múltkor is túlsütötted. Aranybarna a teteje, belül forró a túró, gőzölög. Fel sem vágja, úgy veszi maga elé a tányérra.
Szereted a fiaimat? Hát persze, hogyne szeretném. Rosszul teszed. Miért teszem rosszul? Miért szereted őket? Maga miért szereti? Mert az enyéim. De furcsa dolgokat mond maga ma este.
Végre felfúrt egy polcot a szobámban a falra. Nem értem, mi vehette őt rá erre a szívességre. Köszönöm. Nem válaszolt. Hirtelen semmivel sem volt több, mint egy néma hasáb az újságban. Egy pillanatra annak láttam, aminek ő látott engem: tárgynak.
Legalább maradjon itt egy kicsit! Nem tehetem. Úgy rángatja magára a ruháit, mintha munkába indulna. Nem akar beszélgetni? Nem. És még egy kicsit simogatni engem? Azt sem. És ha én akarnám? Ahhoz nekem semmi közöm. Jó éjszakát.
Vihart álmodok a tóra. A hullámok magukkal ragadják a könyveket, az egész szobát, semmi nem marad, csak egy félig sült, gőzölgő rétes. Aztán elsüllyed az is.
A füst eggyé válik a köddel, ahogy odakint dohányzik az erkélyen. Úgy érzem, bármelyik pillanatban eltűnhet, megsemmisülhet. Amint a hó elolvad, vagy a nyár elmúlik. Miért nem beszél hozzám? Ugye tudod, mi történt a feleségemmel. Nem, nem tudom. Nem szeretek erről beszélni.
Napok telnek el hallgatással. A kályhában pattog a tűz, a gyerekek halkan játszanak. Mintha egy nagy kígyó tekeredett volna a ház falai köré, s fojtogatna kívülről. Senki nem érzi. Várok.
Egyik nap megpuszilom a kisebbik fiút, aki az ölembe mászott, hogy mesét mondjak neki. Hirtelen mozdulatot tesz. Ezt ne csináld többé. Kintről megint csak a sötétség, bentről megint csak egyetlen hang. Egyre kevesebbet zongorázok.
A feleségem egyik napról a másikra hagyott el bennünket. Nem indokolt meg semmit, nem búcsúzott el. Nem vett emberszámba. Sajnálom. Hangja, akár az időjárás-jelentés bemondójáé. Fölösleges.
Az utolsó nap megkapom a pénzt. A kezembe adja, mégsem érünk egymáshoz. Nagyon szeretnék már kint lenni. A fiúk nincsenek otthon, amikor elmegyek. A faágak hegyén megpihen a szürkeség, a tó felől pára érkezik, talán havazni fog.
A pályaudvaron a pékségben almás és túrós rétes gőzölög. Túrósat veszek. Csak tömeget látok. Egy ablak van a szemem helyén, nem tudok kinézni rajta.
most Münchenben vagyok, itt is leszek mèg egy darabig, azt hiszem, ezt màr sejtettèk/sejtettètek.
Szìvesen ìrnèk ide a mindennapjaimròl, nem naplò- , inkàbb vers-szerüüen ès kèpekkel, àm egyelööre nem tudom leküzdeni internetes nehezsègeimet. Addig is igyekszem ìgy-ùgy hìrt adni magamròl. Most nèhàny verssel.
A dokkra nem töltöm fel most ööket, akad a szerkesztööknek elèg meòzni valòjuk az enyèim nèlkül is. A dokkos profilom meglehetöösen elavult, mindenkit arra kérek, ne az alapjan itèlje meg munkàssàgomat.
Nem volt elég a Közgáz, ezért most München, Ludwig-Maximilians-Universität, és összehasonlító irodalomelmélet jön. Szeptember 13-án hagyom el Budapestet, ezelőtt viszont szeretnék minél több arcot látni, ezért szeptember 12-én, pénteken este afféle búcsúestre hívlak titeket a Puskin utcai titkos teaházba, melynek neve talán sirius2. A búcsúest legyen beszélgetős, felolvasós, pipázós, együtt sírós-nevetős.
ez a blog a dokk halála után született. Egy célja van: elérhetővé és olvashatóvá tenni azt, amit én írok. Nektek, mindenkinek. Amit adok. Áskálódni kéretik máshova menni, pletykák és irodalompolitika NEM ÉRDEKELNEK, itt legyen szó a versekről, egyéb írásokról, nem feltétlenül csak a sajátjaimról, nyitott vagyok
személyes ügyekben és mindenféle egyéb hátsó szándékkal kéretik személyesen, illetve telefonon megkeresni. pont.
Utolsó kommentek