Először csak megfigyelsz,

aztán döntöd el. Úgy lépsz ki

a boltból, hogy nem nézel körül.

A mozdulatnak nincs vége,

amikor elhagyja a testet, ezt

a parkbéli nénik is tudják.

Hogyan görbülnek apróért

az ujjak, hogyan rakodnak

évekig szótlanul a belső udvaron,

mindezt nem mondod el,

csak előlépsz a kirakat mögül,

és bocsánatkérően fejem

fölé tartod az esernyődet.

1 komment

Címkék: vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzám akartál érni ma éjszaka.

Többen sétáltunk hazafelé, és te

nem álltál szóba velem. Zene

nem hallgat zenét, mint ahogy a

körte sem harap körtébe, ilyesmit

gondolhattál. Esett a hó, köszöntőt

mondtak a fák, a kapu alatt megmutattad,

hogy a névtelen csöngő a tiéd.

Olyan voltál, mint egy kisgyerek,

rémülten tűrted a csókom.

Olyan voltál, mint egy kiskutya,

nem haraptál. A vágy pórázán rángat

minket a hajnal, az utca felőli ablak

sietve beengedi a fényt.

 

mátaykata 2008.11.18. 13:06

Ablak

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Van egy ablak, sok emberre nyílik,
sosem nézünk ki rajta egyszerre.
Ha a gyerekek kérdezik, a királylányoknak és
a királyfiaknak természetesen össze kell.
Esténként együtt öregszünk, kelléktárunk
tökéletes. Nincs már szó távoli városokról,
ha beszélünk, a „jó éjszakát” a legfontosabb.
Mert az álmatlanság ellen nincs is jobb
gyógyszer, mint egy szerződés aláírása.
Mégis mindig legördül a függöny, mielőtt
elérnénk odáig. A sötétben már nem köt
a szövegkönyv, így történhetett meg az,
hogy tegnap kifigyeltem, mikor alszol el,
és dühömben beléd haraptam.

 

A fénykép Erwin Olaf Chessmen sorozatából való.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers új

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Először a csontok, minden fényképen
a csontok tűnnek fel először –
jobban kiállnak, talán, hogy hazataláljanak
a madarak, vagy, hogy amikor a követ
elhajítja, a könyéknél megálljunk gondolkozni.
 
Ahogy a váll körül megfeszülnek az izmok,
látható lesz a lajstrom: hány pofon állt már itt meg.
Az arc és az alkar szinte egyforma, kemény, sima.
A kő nem oda ér, ahova szánta, hallgatás lesz
a víz fölött, a madarak átrepülnek a déli partra.

 

Fotó: Szilágyi Lenke (Arcok)

 

4 komment

Címkék: vers új

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Azóta is őrzöm azt az ollót.
A fém nem bizonyít semmit,
legfeljebb egy apró karcolás
emlékeztet a küzdelemre.
Néha jobban szeretnék
egy pisztolyt, néha egyáltalán
semmi nem kell, ilyenkor
elburjánzik a kert, és nem kérdezed,
miért nincs rajtam ruha.

 

Fotó: Olga Bazilevica: modern cinderellas have shoe size 8

http://olj.livejournal.com/

Szólj hozzá!

Címkék: vers új

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A város fölött az ég
ma csíkokban rózsaszín,
nem jött levél ma sem,
csak számlák, képregény.
Münchenben fúj a szél,
te nem vagy itt velem.
Felszippantom a csíkokat,
és másképp képzelem.

mátaykata 2008.11.16. 19:44

Tévtavasz

 

Írtak erről már sokan
én csak állok és ha van
szerencse, márpedig
kéne már
akad talán
ha más talál
lesz nekem is
majd víg öröm
csütörtökön
vagy péntökön
így szól a nóta
sej hajaj
készülhetsz most már
macskajaj
miről dalolsz,
azt nem tudom
táguló térben
dúdolom
kilenc napja, vagy
egy hete
nem ettem mást,
csak félteke
volna testem egy glóbuszon
enyém volna a tériszony
meghülyültem
ez nem vitás,
mi van velem,
találgatás
hogy mi ez, ha az,
vagy amaz, mi az,
mi lenne más?
Csak tévtavasz.

2 komment

Címkék: vers régi

mátaykata 2008.11.16. 19:41

Ősz, végleg

 

Megint egy csillag se az égen,
augusztus van, de a kertek,
útszakaszok hiába hívogatnak.
Szerelmem kiissza a bort,
ha ránézek, szóismétlés
a kör és a tökéletes.
Nézd csak, egy repülő.
Úgy halunk meg mind,
akár a messze fénypont.
 
A kertek végét már sötétség fedi,
odáig sosem sétálok el, egy ideje
már csak kíváncsi sem vagyok.

1 komment

Címkék: vers régi

mátaykata 2008.11.16. 19:36

Fred Chatoux

 

A Szajna zöldje vesz körül,
ha rámnéz. Ennyi épp elég.
Az esti fények taxiban
térképpé állnak össze,
a város ismét légnemű,
tágul, megremeg.
A park, a csend, a kis motel,
az égbolt elsimul,
a fák felett az éjszaka
ma franciát tanul.

Szólj hozzá!

Címkék: vers új

mátaykata 2008.11.16. 19:03

Bolognai

 

-         Megromlott?
-         Ki kell dobni.
 
Már nem tudom, melyikünk felejtette ott a mikróban a felolvasztott darált húst, talán nem is számít, csak a legyek vannak, csak a hallgatás növekszik. Van két gyerekünk.
Olyan nagy most itt a csend. Van egy képlet. Megtanultuk, hogy kell bevenni a gyógyszert, hogyan lehet észrevétlenül kisurranni a gyerekszoba félhomályából, alszanak, ó, igen, szerencsére. Ilyenkor ott az újság, vannak könyveink, vannak barátaink, van dolgunk. Éjfélkor lámpaoltás.
A sötét nem csöndes, a szomszéd bekapcsolja a mosógépet, a kutyák sírnak odakint. Hirtelen éhes leszek, megkívánom a bolognait, főzni kezdek. Akár az évek, olyan észrevétlenül párásodik be a konyhaablak. Mi is az, amikor az ember éhes. Mostanában kövérebb vagyok.
Egyszerre csak eszembe jut, hogy nincsen Bibliánk. Megpróbálom összeilleszteni a darabokat, de menthetetlennek tűnik a laptopom: a képernyő majdnem teljesen levált. Valamelyik kicsi nyöszörög. Itt vagy? Itt vagyok, drágám, ne félj. Itt maradsz? Mesélsz?
Rágyújtok. A hús olvad, kiteregetem a ruhákat, elmosogatok, hagymát hámozok. Ez az egyetlen alkalom, amikor megengedem magamnak a gyengeséget. Tegnap a munkahelyéről hívott, kiabálni kezdett, lecsapta.
Tészta lesz. Kérsz? Igen, de répa ne legyen rajta. Egészen piros lesz a kezem a paradicsomtól. Még mindig előttem van a kép, ahogy a nagyobbik a feje fölé tartja a számítógépem.
Mitől vagy fáradt? Egész nap itthon vagy. Ha voltak dallamok, amikről azt kívántuk, ne múljanak el sosem, hiába kívántuk. Kedden esett az eső. A tópartra őszi köd telepedett- elfelejtettük a hegyeket. Szeretnék kihajolni kicsit az ablakon, szeretnék a földre ejteni valamit.
Tulajdonképpen az eső miatt nem engedtem edzésre őket tegnap. Jó lenne átolvasni ezt a részt: „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” – de nem találom sehol. A kicsi sírni kezd, már rajta van a lábszárvédő, a nagyobbik dühöng. Hirtelen mentő ötlete támad: szétszedni mindent.
Lefényképeztem, miközben megszabadította a polcokat a tartalmától. Lefényképeztem a könyveket a szőnyegen. Lefényképeztem az üres fásládát. Elszégyellte magát. Van egy kép, nem ábrázol semmit. Az előszobaszekrény sarka, és a kisasztal látszik rajta félig, egyetlen fekete, árválkodó kábellel. Ekkor tartotta a feje fölé.
Nem ízlik a cigaretta, megint csönd van. Akkor sem beszélünk, amikor hazajön. A kedvéért kihagyom a répát, mégsem eszik a vacsorából, fáradt, elcsaptam a gyomrom, mogorvaság. A gyerekek kiszaladnak hozzá, panaszkodnak, már nem tudom, hogy az edzés miatt-e, vagy más miatt, de nem véd meg.
Átállítottuk az órát, idén ő figyelmeztet engem, ez szokatlan, tegnap azt álmodtam, felfele havazik, a gyerekek hófelhőkben ugráltak, és nézték a magasban eltűnő pelyheket.
Reggelre fehér volt a táj, mindenben megegyeztünk. A húst ki kell dobni, most már tudom, én felejtettem ott. Amíg a kuka felé viszem, félve, hogy még a cél előtt szétesik, eszembe jut egy nyári délután.
                                                                                                          2008. november

mátaykata 2008.11.16. 18:49

Alkalmatlan

 

                                                                         „Záróra, uraim.”
                                                                         / T. S. Eliot /
 
 
Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, mintha valami zenét hallanának. Szétpattannak a gesztenyefák alatt. „Úgysem tudsz meginni”- ezt mondják. Már megint a mulandóság. Ahogy a sört figyelem, tudom, mennyire jelenvaló. Valami visszapattan az égről, a gesztenyefákról, láthatatlan köd, vacogni kezdek.
Most emberekről. Hogy hányféle van, nem tudom. De vannak az ezüstarcúak. Szabályos csíkokban folynak könnyeik. Van boruk, régi jó konyhájuk, nyájuk, hegységük rengeteg. Kicsit tükrök ők. Kicsit csak.
Ma kidobtak a múzeumból, pedig még a felénél sem jártam. A legfontosabbat, a Blaue Reitert nem is láthattam, ruhatár, mondják, erre akar ön menni. „Sie wollen zum Ausgang.”
Egy házaspárt ültettek az asztalomhoz. A nő sokkal nagyobb, letűnt korok dinoszauruszai jutnak eszembe. Mégsem kell egyedül étkeznem hát. Időközben megtudom, hogy egyikük sem a szakmájában dolgozik. Hűvös lesz, én nem akarok beszélgetni, a pincér lassan jön csak, lassabban, mint az évek.
Délután a Königsplatzon jártam, először azt hittem, valami díszlet. Aztán belelkesedtem. Ez majdnem Párizs. Nap Úr kegyes volt megjelenni ma, ám látogatását arra az időre korlátozta, amíg hazarohantam átöltözni. Zuhogni kezdett. Adieu, Mr. Sun!
A pincért arra kértem, ajánljon valamit. Ebből megtudta, hogy magyar vagyok, ám bölcsen hallgatott. Hagyta, hadd dadogjak, hadd kérdezzem végig az étlapot, ez mi, ez mekkora, ezt lehet-e ropogósra sütni. Tegnap tüsszentettem a vonaton, rögtön hárman kívántak jobbulást, egy néni megkérdezte, csak nem megfáztam, bizony, vigyázni kell, a tó vize esténként hideg, kéne építeni egy szaunát a partra, mint a finneknél, kuncog. Barátságos. A másik négyesből huncutan hunyorog rám egy térdnadrágos bácsi, lobogtatja a zsebkendőjét, majd, hogy nem kérem, az ingzsebébe tűzi, dísznek.
Végül bajor specialitást rendelek. Egy liter sör jár hozzá. Mindenki nevet körülöttem, még a buborékok is. Az étterem mellett egy tengerpartnak öltöztetett bárhelyiség várja a vendégeket, kicsit oázis, kicsit lebuj, végül mégiscsak egyszerű turisztikai fogás.
A házaspár az állatorvosokról beszél, s csak nagy kerülővel lyukadunk ki a fogorvosoknál, majd a reklámszakma jön. Szeretném azt hinni, hogy csak testvérek, annyira megnyugtató lenne, így viszont félek. Valami olyasmit mesélnek kipirult arccal, hogy a repülőn találkoztak. Félrenyelek.
A dinoszaurusz vacsorája hamar elfogy, a férj (?) szolidarít, nem eszi meg a salátáját. Üresen marad az asztalom, csak én küzdök tovább, köröttem mindenki székeket tologat. Egyre finomabbak a falatok, ahogy a kert kiürül. Állítólag az ember tíz másodpercenként körülnéz, ha egyedül eszik. Nagyon leköt a disznósült. Egészen megpöndörödtek fölöttem a gesztenyefa levelei, már nem a nap süt, a pincér többször felém sandít, eszem, eszem, rendíthetetlenül.
Tegnap sírtam a vonaton, elég zsúfoltan voltunk, velem szemben is ült egy férfi, szép, vastag jegygyűrűje volt, barátságos szemei, ahogy ezt még beszálláskor megállapítottam. Mintha odakint láthatóvá vált volna valami láthatatlan, mindenki a tájat, az elsuhanó házakat, teheneket kémlelte, egészen az ablakra tapadtak. Nem voltam hangos, épp csak a vállam rázkódott, visszafojtottam, csak a könnyem folyt, néha, talán tíz másodpercenként, körülnéztem.
Semmi nem árulkodott arról, hogy valóban jelen vagyok, azon is gondolkoztam, vajon tényleg sírok-e, vagy csak képzelem, az emberek átnéztek rajtam. Lehet, hogy tévedek, de a túloldalon a térdnadrágos bácsi ült, de most nem lobogtatott semmit. Ahogy egy helyen megállt a vonat, friss, alpesi levegő áradt szét a kocsiban. Csak ültek a vonatban, megmerevedett arcvonásaik tudtomra adták, mennyire tapintatlan mindaz, amit művelek. Elaludtam. A végállomáson, könnytől maszatosan, bambán tekintek a kalauz arcába.
Csak szállnak, szállnak felfele a buborékok, nem érem utol őket, kicsit félek, hogy nem fogok hazatalálni, homályosan emlékszem csak rá, hogy merre van a metróállomás, a pincér kihozza a számlát, magyarul kér tizenhét negyvenet, huszat adok, honnan valósi, én pesti vagyok, és maga? Zalaegerszeg. De már tizenöt éve itt él, pincérkedik. Zavaros dolgokat mondok a szabadságról és a toleranciáról, nem tudom, említettem-e a vonatot, vagy csak gondoltam rá. Ahogy kifele megyek, elhúz előlem egy széket, vigyázz magadra.
Már hallom az utca zaját, látom a metrómegállót is, nincs messze. Még egyszer visszanézek, a kapu bezárul, megfordítják a táblát. Azt hiszem, meg kell tanulnom gyorsabban enni.

mátaykata 2008.11.16. 18:38

Környezet

 

-         Harmincöt percig kell sütni.
-         Fölösleges. Mindjárt kész.
 
Van egy ablak, sosem nézünk ki rajta egyszerre. A lakás nem véd meg senkit. Általában esik, nem beszélünk semmiről. Az esték is egymás után, akár a nappalok. Szaporodnak az üres borosüvegek a lejáróban.
Amikor kész volt, felöltözött, megdicsért. Pókokra gondoltam, és arra, hogy fel kéne porszívóznom végre a matrac alatt is. Akár a rossz gondolatok hosszú, magányos órák után, úgy gyűlik meg a kosz az alkalmazott padlóján, az én padlómon. Nem akarja észrevenni, hogy a matracon kívül egy bútor sincs a szobában. Tiszta leszek úgy is, ha az esőre gondolok.
Ma fagylaltot eszünk, kistányérokat teszek az asztalra, nem törődök a mosatlannal, desszert. Csak az után kérdezi, hogy már szétosztottam: mélytányér nincsen? A gyerekek háromszor kapnak, nekem nem ízlik a falat. Valaki újságot olvas, én mosogatok.
A feleségéről sosem mesél, nem is találkozunk vele. Ha a fiúk lármáznak, kizavarja őket a szobából. Semminek nem lehet jellegzetes illata, amikor főzök, minden ablakot kinyit. Az étel ne legyen se forró, se hideg. Kerüli a gömbformák érintését, látványát.
Az Alpok felől érkezik, és napokra megragad itt a rossz idő. Ilyenkor a legszebb a tópart. Eső előtt kiszaladtam a stégre. A madarak selyemfonálon húzták maguk után a nyarat. Sosem telefonálok haza.
Most több a fény. Tegnap leszaggatta az ablakom elől a vadszőlőt. Keze, akár ruhákat női testről, módszeresen tépte, gyűrte az indákat. Az ablakhoz léptem: meztelenség.
Inkább a túrósat süsd meg, nem kér, nem tart személynek. Visszarakom az almás rétest a mélyhűtőbe, jól esik az arcomnak a hideg, szégyen ellen legjobb a mínusz.
Gyakran megy le a gyerekekkel a tóhoz. Ilyenkor odaülök a zongorához, folyót képzelek, távoli partokat. Szeretnék egy függönyt, esőből is akár.
Vannak érintések. Ezeket kerüli, sokat beszél, tanít, nem tudom, mire. Milyen a világ? Nagyon nehéz hozzányúlni valamihez, ami még nem hűlt ki. Ha mosakodni megyek, kulcsra zárom az ajtót.
Hamarabb kiveszi a rétest. Még nincs kész, dehogy nincs. A múltkor is túlsütötted. Aranybarna a teteje, belül forró a túró, gőzölög. Fel sem vágja, úgy veszi maga elé a tányérra.
Szereted a fiaimat? Hát persze, hogyne szeretném. Rosszul teszed. Miért teszem rosszul? Miért szereted őket? Maga miért szereti? Mert az enyéim. De furcsa dolgokat mond maga ma este.
Végre felfúrt egy polcot a szobámban a falra. Nem értem, mi vehette őt rá erre a szívességre. Köszönöm. Nem válaszolt. Hirtelen semmivel sem volt több, mint egy néma hasáb az újságban. Egy pillanatra annak láttam, aminek ő látott engem: tárgynak.
Legalább maradjon itt egy kicsit! Nem tehetem. Úgy rángatja magára a ruháit, mintha munkába indulna. Nem akar beszélgetni? Nem. És még egy kicsit simogatni engem? Azt sem. És ha én akarnám? Ahhoz nekem semmi közöm. Jó éjszakát.
Vihart álmodok a tóra. A hullámok magukkal ragadják a könyveket, az egész szobát, semmi nem marad, csak egy félig sült, gőzölgő rétes. Aztán elsüllyed az is.
A füst eggyé válik a köddel, ahogy odakint dohányzik az erkélyen. Úgy érzem, bármelyik pillanatban eltűnhet, megsemmisülhet. Amint a hó elolvad, vagy a nyár elmúlik. Miért nem beszél hozzám? Ugye tudod, mi történt a feleségemmel. Nem, nem tudom. Nem szeretek erről beszélni.
Napok telnek el hallgatással. A kályhában pattog a tűz, a gyerekek halkan játszanak. Mintha egy nagy kígyó tekeredett volna a ház falai köré, s fojtogatna kívülről. Senki nem érzi. Várok.
Egyik nap megpuszilom a kisebbik fiút, aki az ölembe mászott, hogy mesét mondjak neki. Hirtelen mozdulatot tesz. Ezt ne csináld többé. Kintről megint csak a sötétség, bentről megint csak egyetlen hang. Egyre kevesebbet zongorázok.
A feleségem egyik napról a másikra hagyott el bennünket. Nem indokolt meg semmit, nem búcsúzott el. Nem vett emberszámba. Sajnálom. Hangja, akár az időjárás-jelentés bemondójáé. Fölösleges.
Az utolsó nap megkapom a pénzt. A kezembe adja, mégsem érünk egymáshoz. Nagyon szeretnék már kint lenni. A fiúk nincsenek otthon, amikor elmegyek. A faágak hegyén megpihen a szürkeség, a tó felől pára érkezik, talán havazni fog.
A pályaudvaron a pékségben almás és túrós rétes gőzölög. Túrósat veszek. Csak tömeget látok. Egy ablak van a szemem helyén, nem tudok kinézni rajta.
 
                                                                            2008. július- szeptember

 

                                        Ferinek
 
A fehér város küldi most üdvözletét.

Itt messze van. Kávém hideg.

Kabát van rajtam épp ezért.
Hogy mondjam el? Nem fűtenek.
Az ablakon innen is, túl is sötét.
Kúszik felém. Nem enged el.
Más ez, mint ott, ahol te vagy.
Azt mondanád: menjél, babám.
Láss világot, csak el ne hagyj.
Hogy mondjam el? Te kellenél.
Vigyázni rám, ha fúj a szél.
Elengedtél. Most itt vagyok.
 
Sajnálkozva elhúzódnak
a kávéházi asztalok.

Szólj hozzá!

Címkék: vers új

mátaykata 2008.10.07. 21:21

Magyaràzat

Kedves Olvasòk, Kedves Dokkerek,

most Münchenben vagyok, itt is leszek mèg egy darabig, azt hiszem, ezt màr sejtettèk/sejtettètek.

Szìvesen ìrnèk ide a mindennapjaimròl, nem naplò- , inkàbb vers-szerüüen ès kèpekkel, àm egyelööre nem tudom leküzdeni internetes nehezsègeimet. Addig is igyekszem ìgy-ùgy hìrt adni magamròl. Most nèhàny verssel.

A dokkra nem töltöm fel most ööket, akad a szerkesztööknek elèg meòzni valòjuk az enyèim nèlkül is. A dokkos profilom meglehetöösen elavult, mindenkit arra kérek, ne az alapjan itèlje meg munkàssàgomat.

üdvözlettel,

Màtay Kata

mátaykata 2008.10.07. 21:15

Séta helyett

Van egy szín,

odanőtt már,

nézni se jó.

 

Tó-borító. Most ősz van,

semmi se szent, odafagy

ma a holnap a tó fenekére.

 

Vagyok is, nem is.

Ez a táj, ez az erdő

szélek nélküli rajzlap.

 

Nyílik az ablak, pattan,

a függönyt szélnek eresztem.

Sírnak a kölykök bennem.

 

mátaykata 2008.10.07. 21:13

Séta

                       Alex Kurashidzenak

 

Vannak helyek, amik ott teremnek,

ahol mi vagyunk éppen, mihelyst

mesélni kezdesz róla. Szép nap ez,

szép a város, ha szürkül.

Még sosem jártunk erre.

 

Az én országom kicsi. Vadászni szoktam.

Nálunk magasak az adók. A kertünkben

volt egy kis patak. Nyulat is? Igen, azt is.

Mondj valamit. Akármit. Nekem.

Nézd a várost. Ki- és belélegezhetem.

 

 

Spaziergang

 

         Für Alex Kurashidze

 

Es gibt Plätze, die sofort anwesend werden,

als du anfängst, über sie zu erzählen. Es ist

ein schöner Tag, die Stadt ist

auch im Finsternis strahlend.

Wir waren noch nie hier.

 

Mein Land ist klein. Ich jage oft.

Bei uns ist die Steuer hoch. In unserem

Garten gab es ein kleines Bach.

Auf Hasen auch? Ja, auch auf die.

Sag etwas. Egal, was. Für mich.

Schau auf die Stadt. Man kann es

ein- und ausatmen.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers

mátaykata 2008.10.07. 21:11

Kert

                  régi barátnak, aki Z.Zs.

 

Kedvenc filmünk kockái peregnek.

Nemcsak a zöld rész, ahol Enikő

temetőben sétál, nemcsak az álmok.

Nemcsak a Sashegy és nemcsak a táncok.

A város fölött hallgat ma minden,

te bennük, és nélküled én.

Hatalmad van, de van nekem is

hétszerte szebb vagyok immár,

szebb, okosabb. Nem hiszed el?

Itt, közelebb, lábam előtt ha megállnál,

látnád, kertkapu nyílik előtted.

Kertben a meztelen arcok eszik-marják

jobb híján saját magukat, s te, én,

egy közülük, e lakomába még ma beállunk.

 

De nem szólunk egymáshoz már soha többet,

Mégsem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers

mátaykata 2008.10.07. 21:08

Üres szoba

 

 

 

Gyakran jönnek vizek mostanában.

Kintről borulnak rám, hozzák a szürkeséget.

Ahogy egyedül ülök egy széken, fázom.

Mást mond mindegyik. Korhol,

számon kér, nem tudom. Az ablakok

mögött a délutánok ülnek komor

rendben ők is, akár a nappalok -

a vízben összemennek a tárgyak,

összeérnek a gondok, rám telepednek.

 

Megpróbálok visszanyúlni valami

régi jóhoz, száraz, tökéletes körökre gondolok.

A palacsintákra, amiket anyám sütött

gyerekkoromban.

 

 Fotó: Halabuk Ferenc  www.halabukferenc.blogspot.com

Szólj hozzá!

Címkék: vers

mátaykata 2008.08.25. 21:58

Hívó

kedves mindenki, aki erre jár

Nem volt elég a Közgáz, ezért most München, Ludwig-Maximilians-Universität, és összehasonlító irodalomelmélet jön. Szeptember 13-án hagyom el Budapestet, ezelőtt viszont szeretnék minél több arcot látni, ezért szeptember 12-én, pénteken este afféle búcsúestre hívlak titeket a Puskin utcai titkos teaházba, melynek neve talán sirius2. A búcsúest legyen beszélgetős, felolvasós, pipázós, együtt sírós-nevetős.

Igazán mindenkit várok.

szeretettel,

kata

ui.: részletekről később.

mátaykata 2008.08.25. 21:52

Földanya sír

 

Virágillata van

egyes bogaraknak

mikor megölöm őket

csillaghullásra gondolok,

nyári éjszakára, csöndre.

 

Nem a tűz, inkább

egy mozdulat az,

ami ébren tart.

A fák között árnyak

közelednek-távolodnak

miért nem kérdeznek semmit.

 

Huszonnégy gyermekem

vissza se néz, ha elindul.

A szilfák is csak

fölfele nőnek,

bokraim elhúzódnak

ölelésem elől.

                       

                        2008. július

 

mátaykata 2008.07.31. 22:41

 

Elhagyott lépcsők

Kavicsok helyett ez marad.

Emlékeket dobálni partról

messzire, ismeretlen kertekben

figyelni meztelenséget.

Nem fáznak ők sem,

melegíti őket az élet.

A fák alatt elmúlik

lassan a dal, a víz,

akár a nevetés, elfolyik.

Valakinek csak ez marad.

Peremvidéken ülni,

ehagyott lépcsőről figyelni

induló, érkező vonatokat.

 

 

A néni, akinek a bugyijából pókok másztak elő

 

Csak ült valami parkban,

valami városszélen ült.

Lógott lefele a lába

a város széléről az a

hír járta, hogy ott vannak

csak igazán jó padok éjjel.

(Meg Ausztráliában, ahol

az őslakóknak egyetlen

szavuk van a Napra,

a tűzre, a nőre, s egyéb

veszedelmes dolgokra.)

Csak ült valami parkban.

Köréje gyűltek az árnyak,

köréje gyűltek a gondok,

a buta galambfejűek,

s ő szórta a morzsát,

szórta közéjük. Nekik.

Ő nem evett. Ha mégis,

harisnyából gyúrt

gombócot magának, lábára

helyette lámpafényt húzott.

Ha szomjas volt, hát

meglékelte a Holdat,

átcsorgatta a testén.

 

Hajnalban eggyé váltak a gondok,

ő rágyújtott, kannásbort vett,

a férfiakra kacagott, akik felé

az öklét rázta, ha elborzadtak.

Kortyolt, tüzet kért. Kezével mutatta,

hogy mint egy újságpapírt,

ha a keze közé kerülne,

a világot úgy gyűrné össze.

 

Földi nap

 

Ha egy reggel józanság,

kiegyenesedik a fasor.

A földnek szaga van,

sötétszagú, akár a hiány.

Színe van, kölcsön az égtől,

mielőtt az leszakadna belénk.

 

Keskeny papírra rajzoltak minket.

Arcunk festékfolt. Szétfolyik.

Ha a föld fényét kiszívtuk,

este lesz megint.

 

Sámson

 

Ránk olvad ismét egy pesti délután.

Én kérdezem: tovább? Arcod előttem

hallgatás, titok, régi könyveké.

És folytatom. Tükröt hozok,

lepedőt csavarok köréd.

Mikor rám nézel,

egymáshoz érünk egészen.

Kezemet figyeled, én leintlek-

nem szabad mozogni ilyenkor.

Csak szépen, itt. Ne szóljunk.

Hajad, vizesen hollófekete,

titokban ujjam köré csavarom

gyűrűnek, mielőtt vége lesz.

Alattunk régi újságok gyűjtik

a rájuk hulló fényt. Szalag-

címeken állok, hajadba túrok, szédít

a siker, az érintés, s hogy

még mindig itt vagy, a konyha kövén,

tűröd az ollót, engem,

szemedben csak néha fájdalom,

minden lehullott hajtincsed enyém.

 

4 komment

Címkék: vers ùj

nem ezért. Ez csak helyzetjelentés, trilla, málnaszörp.


Budapest, este nyolc, mintha

délután. Enikő ma érettségizett,

az égből ismét víz esett, és

minimum

egymillió

ember elázott ma.

 

Az ég most ismét babakék,

a Duna csillogó nyakék,

Budapest a nyakamon,

ezüst kígyóm nem adom.

 

És lőn semmittevés.

Reggeltől délig, déltől estig

villamosozni kéne Pestig,

de nem visz az a rusnya dög

gondolataim hajdan gyors vonata

bérlet nélkül a Széna térre se.

(ezért a cím, ez nem mese.)

 

 

      Merja Virolainen
 

[Mummi, nostit silkkipaperiset kasvosi]


Mummi, nostit silkkipaperiset kasvosi, 
purjehdit terässängystä
kaipauksen omaksi.
Punainen tulva
aivojen tomunharmailla käytävillä,
vallankumous, suurin rakkaus.
Itken sisäänpäin, 
et sinäkään lopulta osannut muuta:
pisarat tippuvat lähteeseen kallion sisällä, 
onkalo imee kuun sisäänsä, 
piirtää täydellisiä ympyröitä.

                                                                                                      

(nagyi, selyempapír arcod)


nagyi, felemelted selyempapír arcod

kihajóztál acélágyadból

a sóvárgás sajátja lettél.

Piros árvíz

az agy hamuszürke folyosóin

forradalom, legnagyobb szerelem.

Befelé sírok,

végül te sem tudtál mást:

a cseppek a szikla belsejében forrásba hullanak,

az alagút magába szívja a holdat,

tökéletes köröket rajzol.

Fotó: Szilágyi Lenke

mátaykata 2008.06.02. 23:55

MINDENKI FIGYELMÉBE


ez a blog a dokk halála után született. Egy célja van: elérhetővé és olvashatóvá tenni azt, amit én írok. Nektek, mindenkinek. Amit adok.
Áskálódni kéretik máshova menni, pletykák és irodalompolitika NEM ÉRDEKELNEK, itt legyen szó a versekről, egyéb írásokról, nem feltétlenül csak a sajátjaimról, nyitott vagyok

személyes ügyekben és mindenféle egyéb hátsó szándékkal kéretik személyesen, illetve telefonon megkeresni. pont.


 


 III.
(zajos pályaudvaron. A színen egyedül Máté, kezében bőrönddel.)
 

Máté (arra járókat próbál megszólítani): Uram, ne haragudjon –

                                                                  Hölgyem, egy pillanatra
                                                                  Kisasszony, kérem
                                                                  Sprechen Sie Deutsch?
 

Máté(megszólít egy villanypóznát): Ez a vonat megy Bécsbe?

           

( tömeg jön, áthalad a színen, köztük a négy suhanc, teleaggatják Mátét mindenféle haszontalan tárggyal, eltűnnek.)

                                  
Máté: Ez a vonat megy Prágába?
 

(a tömeg ismét áthalad a színen, most a másik irányból, szinte elsodorják Mátét, elviszik a rá aggatott lomokat.)

 

Máté (ismét egyedül a zajos pályaudvaron. Hangok: tömeg,cipőkopogás.):

Hölgyem, egy pillanatra-
Kisasszony, ha ráér, meg tudná mondani-
Sprechen Sie …-
Uram, ne haragudjon, meg tudná mondani, hogy hol vagyok? …-
Bocsásson meg
Bocsásson meg, Uram
Bocsásson meg           
 
IV.
(kar.)
Kar:
közben janka egyre várja
megszépül az éjszakába’
de a torony csak nem épül
szegénymáté meg-megszédül
megijed önnön magától
meg az ő feladatától
állítaná ő a tornyot
jankának az aranytornyot,
olyan tornyot, melyből kézzel
simíthatna minden éjjel
csillagokat, esőfelhőt,
arrajáró angyalszellőt

de ha az az átok torony

nem áll meg a domboldalon!
 
(Janka jön, kezében zsinóros telefon, tárcsáz)


illusztráció: Morvay Anna
süti beállítások módosítása