Ez egy másik város, de a névtáblák

itt is csak olyanok, mint máshol.

A tiéd megint névtelen: nem akarsz

nyomot hagyni ezen a vidéken.

Most nem a pincében, hanem a

negyediken laksz, fehéren világít

a galambszar az ablakpárkányon.

Az ágy, mintha emlékezne valamire,

hirtelen süllyedni kezd, ha ráülök.

Elképzellek egy másik lánnyal, de

ő sem illik hozzád igazán.

A konyhában egymásba illesztem

a kanalakat: a legfelső tükröz valami

arcot. Talán az enyémet. Történjen

minden rendben. Legyen mit mesélnie

a lakásnak miután megfőtt a kávé,

és én utoljára simítottam végig

búcsúzásképp a címkétlen kapucsengőn.

Anya, ugye most is itt vagy,

ugye nem ér fel az ágyamig

a sötét? Régen olyan szép színe

volt a szemközti háznak, épp olyan

volt, mint egy varázslat. Délutánonként

a néni háza piros volt, picinyke,

suhanó árnyékok voltak előtte a

feketerigók.

Te csoszogni kezdtél, körém

egy város épült: nem repül át

rajta semmi, vagy ha igen, beteg lesz,

még te sem tudod meggyógyítani.

Buldózerkarokkal nyúl felém,

lehúz, éheztet ez a város. Mint egy férfi.

Ha kilakkoznám a körmöm, vajon

jobban félne-e tőlem? Most mit mondjak,

az új házak csúf árnyékot vetnek, nincs történetük.

Mondj még meséket, anya! Képtelen vagyok

beletörődni abba, hogy ez csak az alkony.

Van valami, amivel nem foglalkoztam eleget az elmúlt években. Abból gondolom, hogy valamifajta tompa harag jelentkezik bennem, ha Dél-Finnországra gondolok. Jelentkezik, és bebocsátást nyer. Néha szeretném, ha Helsinki egyetlen labda lenne - milyen jó volna kilyukasztani akkor. (Mert mire jó a labda, ha nem tudok gólt rúgni vele?) Mire jó ez a város?

Reggel egy gyerekműsort hallgattam, hallgattam a sok tájszólást, a négyéves kisfiút Ouluból, a hétéves kislányt valahonnan egészen északról, (már nem emlékszem, honnan) milyen gyönyörű ez a nyelv, milyen jól esik a nyelvemnek, mintha egész nap selymet ennék.

A műsor végén kívánni lehetett. Na nézzük, milyen gyerekdalok mennek manapság Finnországban, közben megkenem a rozskenyeret magamnak, créme bonjour, csak hogy valami nyugat-európai is részt vehessen ebben a napsütéses, reggeli hallgatózásban. Elkezdődik a dal, és nem telik bele sok idő, potyognak a könnyeim. Ezt én is, én is énekeltem! Még most is emlékszem rá, dúdolom én is gyerekkórussal, és sorra eszembe jutnak a játszóterek Ruoholahtiban, eszembe jut anya is.

Na majd a következő. Azt már biztos nem ismerem. Lecserélődött azóta minden. És jön a dal a három kismalacról, ismerem? Persze. Piros kazettáról hallgattuk és bömböltünk a húgommal, amikor elszakadt a szalag.

Remeg a kezemben a kés, vajkrémes lesz az arcom, ahogy a tenyerembe temetem. Hogy felejthettem el ennyi mindent? Hogy felejthettem el, hogy finnül szólaltam meg először. Hova lettek ezek a dalok, mi dolgom nekem ebben az országban, ennyi év után, újra.

Gondolom, labdázhatnék csak úgy, piros szalag az égen a gyerekkor. A fene esne belém, hogy még most is, mindig csak nyerni akarok.

kérdés, estére

ülök a parton

minek a partján ülök

mi tesz pont ilyenné

mi ez a halk zsibbadás

cipő nélkül közelebb

kerülök a földhöz

az éghez is közelebb,

ha levetkőzöm, vagy

szárnyakat növesztek

mi zúg folyton

ha a szél az, jó, vagy

rossz szándék vezérli

mi teszi pont ilyen

szagúvá a bőröm

miért csak a lábam fázik,

hova lesz bennem a hideg,

ülök a parton, de minek

Tessék, ezer éve nem írtam verset, ez most valami megerjedt, kikívánkozó termék. Mint amikor egy elhagyott házban először nyitod meg a csapot. Nem biztos, hogy kész van, és megítélni sem tudom, hogy jó-e.

[Egy elém gurult vadalmára]

Egy elém gurult vadalmára

lépek, de semmi nem történik.

Ő, a szemtelen, megteheti, hogy

nem reagál, noha érzékeli a fizika-

könyvet a kezemben, a rezgéseket,

melyek összekötik a földdel,

a talpammal, a Nappal. Az alma

pimasz, de hatékony gyümölcs.

Ilyen feszes voltam én is egykor,

ilyen keményfejű vagy te:

bármeddig gyötörhetnélek.

Nem érted például a készülődést -

miért kell pontról-pontra haladni,

miért mindig ugyanúgy. A szemceruza

megelőzi a spirált, mielőtt bármi

történhetne, bemutatkozunk egymásnak.

Szerinted a sorrend fölösleges. Szeretnék

zöld lenni még, egyszerűen eléd gurulni.

Ahogy távolodsz, az spirális, mégis

miféle irány ez. Azzal vádolsz, hogy

nem vagyok elég komoly.

Komolynak lenni sok idő, filmekből tanulom, mi az.

Sokszor ülök egyedül a tévé előtt, a sötétben

hallom, ahogy tegnap kinevettél.

Ilyenkor megerősödnek a rezgések a talpam

alatt, érzem, hogy összetartozom a földdel,

a Nappal, a hiányoddal.

[Amikor a kávéautomata…]

Amikor a kávéautomata motorolajt

csorgat a csészébe, és a nap amúgy is kifordult már magából,

a férfiak felülnek a motorbicikli hátára.

Ulan Bator, éneklik,

mert most a tettek következnek, és a kötélzet íze a szájban.

Ulan Bator, ha az ötágú csillag a felkelő jel, a kő

a piac közepén, népünk köve, az én kövem.

Ulan Bator, éneklik.

Mummi,

ezzel egy éve nem tudok mit kezdeni. Ezzel a szöveggel. Esetlen a fordításom, sehogysem érzem a magyar szövegen a kétségbeesés és beletörődés szokatlan harmóniáját. Többet kéne olvasnom a halálról.

A minőségi díj nyomában

-         Tegye fel a kezét, aki repülőtéren érzi magát!

Ahogy a kiegyenesedő kacsók erdejét kémlelem a nagyelőadóban, a narancssárga háttérben feltűnik húsz darab személyzet, dühödten takarítják a vízcseppeket a tükörről, az ujjlenyomatokat a szuperüvegről, szuperkendőkkel felszerelkezve. Megállíthatatlanok.

A jegyzeteimet rendezgetem, az előttem ülő négyszáz diákra nézek, állok a katedrán, mi a csuda van, én tartok órát?! – hol a powerpointom? Segítség. Zuhanás következik, gondolom, a hatodikról lifteztem a mélygarázsba, a blúzomon kávé, nem létező lépcsőre lépek, és paff. Mondhatnám, hogy minden egész eltörött, de minek.

Ez most a vekker hangja. Mint egy rajzfilmfigura, egyszerűen csak felkaparom összelapult magamat az álombeli lépcsősor aljáról, és felülök az ágyban. Ha már itt tartunk: álomszép az új épület, nem gondoljátok? Ma reggel megint hozzá öltözöm: tűsarkú, miniszoknya, indulás.

Cépület, Czuczor, Újép. Lépjünk be. Akár foroghatnánk is az ajtóban, de már tudjuk, hogy a szélső ajtók gyakran nyitva vannak, így elkerüljük a szégyenteljes beszorulást, lesz elég alkalmunk a könyvtárban pótolni. Ha azonban a tengerszorosokon átjutottunk, igazi tudásparadicsom vár minket a polcok között. Lapszemléhez van kedvetek? Vagy egy olcsó kávéhoz? Irány a hírlapolvasó. A választék nagy, mindenki megtalálja a kedvencét, legyen az a LeMonde, a Spiegel, a HVG, vagy egy cappucino.

Nagyobb a gond, ha vízre szomjazunk. Kéne egy Mózes a C épületbe, fakaszthatna vizet a liftaknából, vagy valahonnan. Egy másik ötlet: hozok teafiltert, egyszerűen csak beindítom a csapot a mosdóban, (külön kurzust lehetne tartani a működéséről) és máris kész a forró tea. Mert mi a helyzet ivókútjainkkal? Első emelet- rossz. Második emelet- rossz. Sorolhatnám, de mégsem olyan rossz a helyzet, mint hittük. El kell mesélnem egy nagyszerű dolgot. A rokkantvécét, tudniillik. Az egyetlen hely, ahol igazán hideg vizet lelhet a tikkadt hallgató. És akinek ezt az információt köszönhetem: egyik biztonsági őrünk, aki általában a könyvtár előtt álldogál. Nem is tudja, milyen nagyon hálás vagyok neki. Szomjazni nem jó dolog. Ebben, úgy látszik, nagy az egyetértés a hallgatók és a biztonsági őrök között.

Nemcsak a biztonsági őrök végeznek azonban kiemelkedően jó munkát. Meg kell említeni a takarítókat is, akik lelkesen törlik a táblát, (úgy látszik, a 21. században ez már nem lehet a diák feladata) ügyelnek az épület tisztaságára, és gondoskodnak a WC-papír utánpótlásról. Akárhogy is, ez óriási! Mint ahogy óriási dolog az interaktív tábla, a nyelvi labor, a sok puha fotel, a hatalmas óra, a lift, a parkoló, a mikrofon, és a sok-sok számítógép.

Forduljunk rá most egy oldalfolyosóra. Amint látjátok, zöld csempe jelzi, hogy lányok, ez nem a miénk. Mellette, a lányvécé körül mindig nagy a sürgés-forgás. Az épület tervezője mindenre gondolt: hogy nehogy elidegenedjenek egymástól a hallgatók, apró ügyességi játékokat épített bele mindennapjainkba. Itt aztán szükség van az együttműködésre és a koncentrációra! Az egyik tolja, a másik húzza az ajtót, a harmadik igyekszik elbújni a szárító és a csap között, hogy helyet szorítson az újonnan érkezőknek, akiket csakhamar a falra ken a folyton nyitódó ajtó, és időközben szárazra szárít egy masina a falon. Ha már nem nyílhat kifelé az ajtó, legalább a közösségi érzés és a csapatszellem növekedjen, nem igaz?

Mindent összevetve, a C-épület olyan, mintha egy művésszel kéne együtt élnem: ha nem vigyázok, könnyen beleőrülök. Ha hétvégenként hazatévedek, és csak úgy odatartom a kezem az elzárt csap alá, naná, hogy az egész család röhög, én pedig a narancssárga monstrumra gondolok, meg arra, hogy neki köszönhetem, hogy mostanában minden lépcsőfokot ellenőrzök: vajon a helyén van-e.

És vajon mi a helyünkön vagyunk-e itt? Bevallom, engem néha szinte hipnotizál a Czuczor utcai épület csillogása, ilyenkor elfelejtem helyi értékükön kezelni a dolgokat, elfelejtem, mi is a dolgom valójában.

Mert mi mindent jelent nekünk ez a folyóparti, mesebeli üvegpalota? Szolgáltatást, vagy lehetőséget? Jutalmat, esetleg felelősséget? Válaszoljatok rá ti, mert én komolyan nem tudom.

in: Corvin Offline 2009/2

[Sinussa oli kyllä tiettyä]

Sinussa oli kyllä tiettyä (tosin kirpputorilta hankittua) eleganssia.

Halusit kierrättää elämäsi. Tiesit, että merkitsee täydellistä

nöyryytystä olla kirjailija. Naiset hylkäsivät meidät,

yksi toisensa jälkeen, toinen mies oli aina parempi. Sinun

puhelusi tulivat öisin. Viimeisinä hetkinäsi laitoit levyn soimaan

(myös televisio jäi päälle), Canned Heatia, jota sinun

piti äänittää minulle: ”Got my mojo working”. Kohotit lasin

huulillesi, mutisit itseksesi ”Skål, paskiaiset” ja pujotit narun

kaulaasi.

[ Pedig volt benned egy bizonyos]

Pedig volt benned egy bizonyos (igaz, bolhapiacon szerzett) elegancia.

Azt akartad, hogy keringjen az élet. Tudtad, hogy tökéletes megalázást

jelent írónak lenni. A nők elhagytak minket, egyik a másik után,

egy másik férfi mindig jobb volt. A telefonhívásaid éjszaka érkeztek.

Utolsó perceidben feltettél egy lemezt (a tévé is bekapcsolva maradt),

a Canned Heat szólt, fel kellett venned nekem: „Got my mojo working”.

Ajkadhoz emelted a poharat, „Egészségetekre, szarháziak” – dünnyögted

magadban és beledugtad fejed a hurokba.

Kép: Reprise (Joachim Trier)

Ti valószínűleg nem tartjátok művészetnek az alábbiakat. Én sem tartanám annak, ha nem töltöttem volna hasonló bejegyzések létrehozásával az estémet-éjszakámat, miközben majd kifolyt a szemem, mert annak idején azt mondtam az optikusnak: "hagyja csak, ne tegyen rá monitorbarát védőréteget, úgysem ülök annyit a gép előtt." Mert azt gondoltam, huhú, így spórolok,nem is keveset. Aha, most meg pislogok, nem is keveset.

Ahogy bíbelődtem a Corvin Offline következő számának mockup-jával, arra gondoltam: a fenébe is, minden művészet, ha eleget foglalkozunk vele.

lássatok csudát:

Anna Liisa: Én megpróbálok jó lenni, Johannes. Megteszek érte mindent.

Johannes: Meg sem kell próbálnod, galambom. Anélkül is jó vagy. Nem is tudsz te más lenni, csak jó. (Anna Liisa szemébe néz) Nohát, ez meg mint esett? Hisz én könnyeket látok a szemedben!

Anna Liisa: Ugyan, dehogy!

Johannes: Egészen biztosan ott vannak azok a könnyek. Látom én, ne is próbáld tagadni.

Anna Liisa: Várj. Tüstént elapadnak a könnyek. Már nincsenek is ott. Látsz-e egyet is?

Johannes: Nem. És nem is engedem, hogy könnyek záporozzanak, nem engedem, de nem én! (ölébe kapja) Így ni! Üljél most itt szépen, hadd nézzelek meg. Uram teremtőm, mennyire gyönyörű is vagy te! Az embernek szinte kedve lenne – kiszorítani belőled a szuszt.

Anna Liisa: Na, na, Johannes. Elégedj meg kevesebbel.

Johannes: Figyelj csak, Anna Liisa, hadd kérdezzek tőled valamit.

Anna Liisa: És az mi lenne?

Johannes: Nagyon, nagyon kedvelsz-e engem?

Anna Liisa: Már megint ugyanaz a kérdés. Már hányszor, de hányszor megkérdezted.

Johannes: Nem kérdezem többször, ez lesz az utolsó.

Anna Liisa: És ha most azt válaszolnám, hogy nem kedvellek, mi történne akkor?

Johannes: Nem hinném én el, mert a szemedből mást olvasok.

Anna Liisa: Miért kérdezed akkor folyton, ha kérdezés nélkül is ilyen jól tudod?

Johannes: Mert mindig újra és újra hallani akarom, ahogy mondod. – Hanem valójában most valami mást kellene kérdeznem. Tudod, annyit gondolkoztam már azon, hogy vajon szerettél-e te valaha rajtam kívül mást is? Vagy én lennék az első férfi, akibe beleszerettél?

Anna Liisa: Talán hallottál valami ilyesmit?

Johannes: Nem hallottam semmit, csak úgy magamtól jutott eszembe.

Anna Liisa: Csak úgy magadtól? Mindenféle ok nélkül?

Johannes: Úgy bizony! Hogyan is lenne okom rá, mikor rólad van szó. Na de csak azért is -!

Akkor is tudni akarom, hogy hogyan is állunk a dolgokkal. Enyhén hajlamos vagyok ugyanis a féltékenységre. Nem tűrném el, ha akármilyen más férfi jobban tetszene neked.

Anna Liisa: Nem is tetszik. Most nem, és nem is fog soha, bízhatsz bennem.

Legújabb barátomat Ricsinek hívják,

Ricsi kalózosat szeret játszani. Nemrég

én lehettem a főkalóz, de nem volt jó, mert

Ricsi le akarta vágni az egyik lábam,

azt mondta, a főkalózoknak csak egy

lába van. Én megkérdeztem, miért, mire

ő azt mondta, így félelmetes. Mivel én

már eléggé féltem, megkérdeztem, hogy

hova teszik a levágott lábamat, s hogy vajon

csomagolás, vagy biohulladék lesz-e belőle?

Karolina

            Fodor Lilinek

Karolina szépség,

szőke, butácska.

Képregénybe illő

műköröm-magam.

Karolina uncsi,

körmét lakkozza,

szoliba is eljár,

pénze hogyha van.

Karolina boldog.

Úszni tanul most.

Kiterül, beterül

rajzlapélete.

Arca, hogyha foltos,

grafitmaszat csupán,

víz helyett radírral

tisztogatja le.

Karolina úszik.

Vödör vízbe mártom,

a rajzlapra helyette

én megyek magam.

Majd, hogy mégse tetszik,

papírlap-határon

innen leszek ismét

-így lesz jó, madam!

Karolina duzzog,

ízlett a kinti élet,

ezután nem jó már

a két dimenzió.

Engem akar élni,

én meg őt nem nagyon,

ebből lesz aztán

a nagy ribillió.

Karolina slampos.

Nem kell se lakk,

se kolbász. Egészen

szomorú rajzlap-arca már.

Ha nem segítek rajta,

tudjátok, mi vagyok?

Én vagyok akkor a

legostobább szamár.

Hogy legyen, mint legyen?

Hogy segítsek rajta?

Díszelegjen polcán

Egy új cipőfajta.

Mama, ez most komoly

Az iskolában Norbi a

legnagyobb mókamiki,

meg a legjobb matekos.

Ma mondott valamit, de

ez nem vicc, azt mondta,

hogy tegnap jött a bank,

becsöngetett, és annyi. El-

vették a mamájától

a lakást, egészen sötét lett

a Norbi szeme, kikapcsolták

az áramot is. Meg hogy háló-

zsákban alszik, átmenetileg.

Mama, az átmenetileg, az

meddig van? és a bankok

miért bántják az embert?

Norbi mesélte, hogy a vizet

is elzárták, de senki nem sírt,

mama, te sírtál volna? Van víz

a benzinkúton, Norbi szerint

a benzinkútnak tisztaság- szaga

van. Én nem tudom, nem szeretem

a hálózsákokat, a benzinkút pedig

büdös, mama, nagyon kérlek,

ne barátkozz bankokkal, jó?

Fotó: Benkő Imre

Hova tennélek

Négy üveg, négy üveghang,

egyszerre tartod kezedben a

csillogást és az üzleti ügyeket:

koktél, extra erős. Arccal zuhanok

a lépcsőre, felgyorsított a tény, hogy

nincs lábam, siklanom kell

a fények fölött, ott, ahol a madarak

titokban minden éjjel teleszarják

az ereszcsatornákat.

Vagy kérdezz a birkaszemekről.

Tudni fogom, hogy kint, keleten

mit művelnek vele: ahogy fogaik

között roppan, elpattan valami -

beszámolok a húsról, minden

tévedésről, amit a szereposztó

díványon elkövettem.

Csak ne fordítsd felém a gépet.

Elmondok anélkül is mindent -

a kertvégi titkokat, hova hordom

a kivájt szemeket, kincseimet,

hova tennélek téged is.

Fotó: Erdei Krisztina

-         Ne haragudj, nekem olyan rossz előérzetem van most.

És nem tudni, hogy a rossz előérzet meglététől-e, vagy a buszvezető és utasai között egyébként is meglévő láthatatlan, jelentéktelen, de felejthetetlen kapcsolat, kapocs, egymásra gondolás miatt – de a jármű óriásit fékezett. Akik leghátul ültek, azok sikítottak legkorábban, akinek az a bizonyos rossz előérzete volt, immáron semmit sem érzett, egy iskolatáskából aranyfesték borult ki, és a Rózsadomb aljában, hosszas csúszás után végre szelíden, mint ahogy a vaj eloszlik a pirítóson, az Ikarusz megállapodott. Folyt belőle az aranyfesték, meg a vér.

Napok teltek el, mire rászánták magukat. A használható romokkal kezdték, egyes vasrudak még menthetőek voltak, facsemete mellé karónak, függönyrúdnak, égboltot kémlelni távcsőnek, ha a végét lefűrészelték.

Egy festő lélek aranyszínű köröket rajzolt azon a helyen a kifolyt festékből. Mondták, hogy a domb fölött ide-oda csapongott még a rossz előérzet, az utolsó baleset előtti emberi észlelés.

De lecsúzlizták, ezért most kitömött állapotban, unalmas szertári kacatként funkcionál az új gimnáziumban.

Külön gyönyörűséget jelentett számukra a használat, ez az eddig lebecsült, tiltott élvezet, amely szerintük esendővé, mi több, csacskává tette az embereket.

Légies volt még a mozgásuk is, ezen a tárgyak közelsége nem változtatott, ennyire erősek voltak ők, meg tudták tartani ezt. Mit tudtak az emberek megtartani? Azon a vacak Ikaruszon kívül igazán semmit, és lám, azt is csak egy darabig. Tudták, hogy Rózsadomb is elesik, előbb, vagy utóbb, de el kellett esnie.

Az új gimnáziumban csak a légneműek jutottak be, mindenki, aki egy kicsit is tömörebb volt az etalonnál, elutasításra került, és vidékre küldték almát szüretelni.

Fotó: Robert & Shana ParkeHarrison

tele vagyok tettvággyal, valami nagy jó fog következni most.

[ Bőrkabátban, szívvel szemben ]

Bőrkabátban, szívvel szemben

            hintázzon kristálytiszta lélegzetvételed palackja,

                                                           a nádasban

                        szentjánosbogarak, fénylő pontok az ingoványban

                                   ott, ahonnan a partra ereszkedtünk.

Gyere, sétáljunk a víz fölé,

            mártsuk szeszbe az ajkunk, és csókolózzunk úgy,

                                               mint még ezelőtt soha:

                                   ha valami mondanivaló maradna,

hulljon a sötétbe szavunk,

                                   hallgassuk ki ujjunkkal

            a stég és a tenger határát

Most megszegem. Megszegem azt az elhatározásomat, hogy csak verset, novellát, fotót töltök fel a blogomra. Erre a vacakra itt. Amit el akarok mondani, azt jobb, ha elmondom. Úgy, ahogy tudom. Most ezt akarom:

"Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.

Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át."

/Weöres Sándor: A versről/

Ami miatt ez a régen olvasott idézet most eszembe jutott, az Merja Virolainen egy verse, hallgassátok, csodáljátok. (Ha valaki a fentiek ellenére mégis kiváncsi a vers jelentésére, annak ajánlom Katrin Schmidt fordítását, amit szintén elértek az oldalról, ill. igyekezni fogok, hogy magyarul is olvasható legyen.)

Bádogbuci

Pónipaca a mezőn,

Kiflimorzsák a tetőn,

Bádogbuci,

Bádogbuci

Szerelőm.

Megjavítja a tetőm,

Jól leszid szerelőm,

Nem szabad a

Nem szabad a

Reggelizni

A tetőn!

Most fekete hullámok mossák

a csésze falát, és duzzogsz,

te viharkavaró isten, mert nem

szeretlek többé. Kihullott kezemből

az alma, szétloccsant a köveken,

ott folyik el most, valami nagy rossz,

csordogál, elpárolog, nincsen.

A föld. Alatta csönd van, nem

hallatszik a kanál koppanása,

ahogy az ijedtség kihúzta

ujjaid közül. Felszínén egyre

gyűlnek a tárgyak, gyűlnek

lábad elé a hangok, régi keringők.

Meztelenre vetkőztet az emlékezés

ahogy itt állsz, félig még látlak,

aztán már ez sem létezik.

a fényképen: Lutoskin Anna

Gyere, körbevezetlek szerelmemben.

Ahogy párolog a test, fürdés után az

arcod, itt van minden a széken, a polcon

érinthetetlen rétegekben, mint a por.

Belélegezni nem szabad. Hallgasd.

Ezt a sóhajt, tegnapelőttről, véletlenül

felejtettem itt. A rózsaszín alsógatyákat

én csináltam neked, mosógéppel.

Meg egy piros zoknival. A szívem volt

az a zokni, tiszta pamut. Az asztalnál

egyszer elaludtál az újság felett, lett

egy profilképem rólad, mert persze nem

bírtam ki, hogy ne fesselek körbe. Így

lett a Magyar Nemzet negyedik oldala

aznap a legérdekesebb. Egyszer

elhatároztad, kitakarítasz. Szörnyen kiabáltál.

Nézd, ez a váza, minden hétfőt magába zár.

A szekrény? A szekrény az tabu. Oda zárjuk

a félresikerült mondatokat meg a hullákat.

Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a piros

zokni párja, az, amelyik nem fakult ki a mosásban,

morze-jeleket kopog kopottas ajtaján.

fotó: Halabuk Ferenc